Latin est és Be(be)lváros

Nagy nehezen rávettem magam, hogy nekilássak a bejegyzésnek. Valahogy most nem vitt rá a lélek előbb, pedig már egész héten terveztem. Amikor ezt a bejegyzést elkezdtem még tegnap, azaz péntek este volt, teljesen egyedül voltam itthon, vagyis Maggie, a kutya itt őrizte a szobám ajtaját hősiesen, megbíztam vele, mert fura hangokat hallottam a házban, pedig egy lélek sem volt itthon... vagy mégis... ?! :D Na jó, ezzel nem poénkodom, mert még a végén komolyan veszem és félni fogok, és eszembe jut a Paranormal Activity című, nem éppen nyugis altatónak szánt mozi, ami egészen véletlenül San Diegóban játszódik, és egészen véletlenül pont ugyanilyen környéken, ahol mi lakunk, és egészen véletlenül még az úszómedencénk is totál ugyanolyan, mint a filmben... De hát ez még nem ad okot a félelemre, ugye?! :D

Gyorsan elröppent ez a hét. Igazából a keddi naptól kezdve szeretnék beszámolni a történésekről, ugyanis itt a hétfő kimaradt. Ez van, Californiában nem volt hétfő ezen a héten. Van ilyen, nem kell csodálkozni ezen. A keddi nap is ugyanúgy indult, mint a többi, fél 9 körül ki az ágyból, kis srác a videojáték előtt feszít, reggeli, őt is rá kell venni, hogy egyen valamit, különben teljesen kimegy a kis buksijából. A délelőtt gyorsan elmegy ezzel-azzal, és már itt is az ebéd. Kora délután aztán A. beállít a szobába kezembe nyomja a mobilját és a slusszkulcsot, hogy ma én viszem a nagyfiút edzésre, egyedül. Jól van, nem lepődtem meg különösebb módon, mivel a kedd előtti nap :D már elvezettem a fiú sulijáig úgy, hogy A. navigált mellettem. Egyébként hétvégén is volt szerencsém vezetni az autót életemben először, mármint az au pair kocsit először, amúgy vezettem már életemben, félre értés ne essék. Vasárnap tettünk pár kört itt a környéken a Hondával, anyuka volt a mitfárer, sok vizet nem zavart, csak majdnem lefejelte a műszerfalat, amikor először léptem rá a fékpedálra... Minden kocsi más és más... Annyira nem volt azért vészes a szituáció, kicsit meglepődtem hogyan fog, aztán tudomásul vettem, hogy legközelebb finomabban lépegetünk. Szerintem elég jól ment ahhoz képest, hogy először vezettem a járgányt, meg hogy automata váltós, és 2 pedál van csak, és 1 lábikót tanácsos használni, nem kettőt, nem hármat stb... Szóval egy kis gyakorlás és megy, mint a karikacsapás. Kedden tehát már egymagam vittem a nagyfiút edzésre, simán odataláltam, már műszerfal-lefejelés veszélye sem állt fent, vissza is találtam, úgyhogy elégedett voltam az aznapi teljesítményemmel.

Kedd este San Diego belvárosa volt tervbe véve, egy latin zenés-táncos hely, a nevét próbálom leolvasni a csuklómról, de már lekopott... Hát ez van ha az ember minden nap fürdik. Nem tudjátok meg pontosan merre jártam. :P Természetesen A. ötlete volt ez, hiszen neki vannak ilyen jellegű gyökerei, ha rám bízta volna, nyilván nem ilyen helyre megyek. Bár hozzá teszem, szeretem a latin zenét és dallamokat, de hogy még táncoljak is rá úgy, ahogy azt kell, az már sok. Igaz valamikor ezer éve, még fősuli alatt el akartam menni salsa-zni, de valahogy elmaradt a dolog, és azóta is késik... Este tehát a belváros felé vettük az irányt, nagy nehezen találtunk parkolót, persze lett volna előbb is helyünk, de a párhuzamos parkolás nem A. erőssége, ehhez képest végül párhuzamosan parkoltunk, de mindegy is. Nem tudom mások hogy vannak vele, de nekem sem az erősségem a párhuzamos parkolás, az igazságot megvallva a 7 év alatt körülbelül ha egyszer próbálkoztam vele... maradjunk ennyiben. :D Az 'ojektum' előtt A. egy na milyen... na milyen nemzetiségű barátnője várt minket.... mexikói! Úgy van! :) 5 dollárt kellett perkálni, hogy bemenjünk, bent már izzott a hangulat, forrt a levegő, csattogtak a táncos talpak a padlón, peregtek az izzadságcseppek a verejtékező homlokokról. Szóval igazi latinos estnek adott otthont ez a kis belvárosi szórakozóhely. Azt mondanom sem kell, hogy túlnyomó többségben mexikói beütésű fiatal és nem fiatal urak és hölgyek tették ki a mulatozókat. Mi mindeközben megszaporodtunk, és megérkezett a már korábbi bejegyzésemben említett és látott fiatal házaspár, valamint még A. 2-3 mexikói barátosnéja. Így, sokad magunkkal karöltve vonultunk be a clubba, ahol a táncparkettet már ellepték a táncparkett ördögei. :D Az már az első másodpercekben feltűnt, hogy nem csak úgy össze-vissza táncikálnak ezek ott, hanem megvannak a pontos lépések, mozgások. Éppen, hogy csak beértünk és letettük a táskánkat, kardigánunkat, már azzal a lendülettel ott termett egy mehikói fiatalember, hát nem egy José Armando... Vagy fél fejjel alacsonyabb volt nálam, és amikor esdeklő tekintettel ránéztem a többiekre, csak az ezerwattos biztató vigyort láttam az arcukon, ebből tudtam: nem úszhatom meg a felkérést. Az elején még élveztem, hogy fogalmam sincs a lépésekről, és tök vicces, meg muris, hogy össze-vissza csetlek-botlok, a csávó meg próbálja tanítani a lépéseket, de aztán mikor már a 4. számnál is csak táncoltunk, hol éppen jól eltalálva a lépéseket, hol kb. összegabalyodott lábakkal, már kezdtem kicsit feszélyezve érezni magam. Nem tudtam már élvezni az egészet, úgyhogy megköszöntem szépen a lehetőséget a fúnak, és angolosan távoztam a táncparkettről. Annyira jó volt kicsit nem táncolni és nem csinálni azt, amit rám akartak erőltetni, hogy táncoljak. Szeretek táncolni, de a magam módján. Ahogy éppen jön innen belülről. :) Én nem tudtam, hogy itt konkrét zeneszámokhoz konkrét táncok és azokhoz pontos lépések tartoznak. Azonban a jó világnak hamar vége lett, mert amint szabadultam az első táncpartnertől, már jött is a következő fiúka, egy minimum 60 éves golf sapkát viselő közép-amerikai csődör személyében. "Fenomenális" élmény volt a papival ropni a táncot. Nagyon fiatalosan mozgott, igyekezett is fiatalosan viselkedni,  a számomat nem adtam meg neki természetesen, mert még nincs is. :D De csak ez volt az oka, komolyan. :D Őt már rutinosan sokkal rövidebb idő alatt koptattam le, nem volt kedvem ott bohóckodni, mint a cirkuszban. Nem sok szusszanásnyi időt kaptam, jött a következő dalia, kb. 18 éves fogszabályzós srác nyakában rózsafűzérrel. Azzal kezdte, hogy nem tud táncolni, táncolnék-e vele. Hát hogy a fenébe ne, hiszen én sem tudok. Na ő tényleg nem tudott, mert párszor rá is lépett a lábamra, szóval rövid életű volt ez a táncos-románc is szerencsére. Közben már a többiek is táncoltak, nekik is akadtak felkérőik, de ők legalább élvezték, mert tudtak táncolni. Volt még 3 emlékezetes figura ezen az estén. Az egyik az izzadós csávó, akiről olyan szinten folyt a víz, hogy majdnem rosszul lettem szimplán attól, hogy a kezét megfogtam tánc közben. Miután ezt a kellemetlen élményemet igyekeztem kiheverni a bárpult mellett, széles vigyorral előttem terem Hiro Nakamura szakasztott mása a Heroes (Hősök) című amerikai sorozatból, csak mondjuk úgy 10 évvel öregebb változatban. Végig vigyorgott a tánc alatt az ürge, és azt kell hogy mondjam, kiválóan teljesített. Nagyon előkelően, tartással táncolt. A fekete-fehér makkos cipőjét meg egyenesen imádtam. :D Ő legalább meg is dicsért, hogy ügyes tanítvány vagyok, vele legalább lehetett táncolni. A harmadik emberkével már nem mentem csörögni, a pultnál próbált szórakoztatni egy kalapos panamai alak. 1 óra magasságában aztán mindenki jobbnak látta távozni a vendéglátóegységből, így szerencsémre nem kellett tovább szenvednem a hiányos tánctudásom miatt. 

Másnap, szerdán estefelé egy már előre megbeszélt találkozóra mentem San Diego belvárosába. A. volt olyan kedves és elvitt a célállomásra, ő pedig addig valami mexikói barátjával ütközött. A belváros azon része, ahol a találka meg lett beszélve, eszméletlen hangulatos, tele van kisebb-nagyobb éttermekkel, kocsmákkal, a teraszokon ülő vendégekkel, az utcán bámészkodó turistákkal, biciklishintókkal (vagy fogalmam sincs hogyan nevezzem) - majd valamikor képet is csinálok róluk. Miután megtaláltam a kívánt objektumot, és kellően kivártam magam előtte :D egy óvatlan pillanatban beficcentem, amikor jött ki pár vendég és a lépcsőn felfelé menet megpillantottam Bebét. Biztos sokan tudjátok ki ő, a bethesdai sorstárs (ez majdnem olyan mintha azt akartam volna írni, hogy a bethesdai mészáros :D ), aki szintén ír blogot, aki még nem olvasta, megtalálja nálam itt oldalt... 

Konkrét tervünk volt már hova megyünk, így elindultunk az öböl felé Seaport Village irányába. Ez egy nagyon szép és szintén hangulatos kis része a belvárosnak az öböl mentén, amit sok-sok kis étterem, szuveníres bolt és miegymás tarkít. Mivel eléggé éhesek voltunk, legfőbb küldetésünk ezért a vacsora beszerzése volt, ami kisebb séta után sikerült is. 

Seaport Village

 

 

Így készült a következő fotó...

...ez itt ni

Bebe

 

 

Kiskacsák

 

 

Messze a háttérben a Coronado híd

Utána elhatároztuk, hogy megkeressük azt az ismert szobrot, ahova eredetileg akartuk megbeszélni a találkahelyet, de végül is - nagy szerencsénkre mint utólag kiderült - a hostel mellett döntöttünk. Ez a szobor egyébként egy csókolózó matrózt és nővérkét ábrázol. Hát a szobrot nem leltük, helyette találtunk egy anyahajót, ami múzeumként funkcionál, de mi csak előtte pózoltunk párat, késő lett volna már a látogatáshoz. 

Anyahajó

 

Hamarosan A. is csatlakozott hozzánk, mert villámtalálkozójának vége lett, és ő is el akart minket vinni a szoborhoz, hogy megnézhessük, ám a szobornak szó szerint hűlt helyét találtuk. Ahol lennie kellett, nem volt. Erről ennyit. Tényleg óriási szerencse, hogy nem ennél a szobornál akartunk végül találkozni, mert még most is ott kolbászolnánk valahol az öböl mentén. Helyette találtunk csinos kis ember nagyságú bronzszobrokat, élén Bob Hope-pal, 1-2 pózolás, ahogy azt illik és már tovább is álltunk.

Bob Hope bronzszobra

Egy étterem

 

 

 

 

Pókember hintója

Fél 9 után döntöttünk úgy, hogy ideje hazamenni, Bebe is fáradt volt, én sem életem legfittebb és legfrissebb napját éltem, de az biztos, hogy nagyon jó volt végre magyarul csacsogni, nem kellett gondolkodni semmin, csak úgy mondhattad, amit akarsz. Nekem ez jó kis este volt, Bebe kellemes társaság, olyasmi mint ami a blogjából és videóblogjából is lejön róla. :)

Csütörtökön elég borús volt errefelé az időjárás, nem is nagyon mozdultam ki a szobából, a kedvem talán akkor volt a mélyponton, de pénteken már új napra virradtunk. Rövid nap volt, kis srácot kora délután elvittük az egyik barátjához, mert ott aludt náluk, így már az egész délután totálisan szabad volt, Skype-olni is tudtam kicsit anyuval, A. elvitt megmutatni még pár helyet, ahova nekem is majd vinnem kell gyerekeket, vagy magamat. Nem volt egyszerű megjegyezni mindent, főleg, hogy egyik helyről mentünk a másikra, ami majd nálam a gyakorlatban nem így fog kinézni ugye, hanem általában otthonról kell mennem. De miután hazaértünk gyorsan lekörmöltem mindent, így nagyjából képben vagyok... azt hiszem... 

Most szombat dél van, negyed 10-ig sikerült alukálni, egy kis Skype befigyelt az otthoniakkal, délután talán elmegyek egyet sétálni vagy futni ide a közelbe, van egy jó kis hely erre, délután 6 körül aztán megyünk vacsorázni, mert host anyuka és apuka meghívta A.-t, mivel ez az utolsó hétvégéje itt, és mondták, hogy én is csatlakozzak, természetesen nem mondok nemet, miért is tenném... :) Vacsi után pedig ismét San Diego van tervbe véve, buli, ott alvás, másnap a tengerparton hesszelés. De ez már egy következő bejegyzés története.