Helló Amerika

Tudom, rendesen le vagyok maradva, már sokan jelezték, hogy régen írtam a blogra, de sajnos egyszerűen nem sikerült időt szakítanom egy újabb bejegyzésre. A lényeg: már Californiában vagyok, most épp Palm Springsben, egy hotel szobájában az ágyból írok, de ennyire azért ne szaladjunk előre…

A történet ott folytatódik, hogy elérkezett a nagy nap, június 25-e, amikor is útra keltem, hogy eljussak a messzi, nagy Amerikába. Valójában 24-én, vasárnap késő este (a meccs után, amit sajnos tizenegyesekkel elvesztettünk, valamelyest vigasztalt, hogy az olaszok ellen, akik  a második kedvenc csapatom) indultunk el otthonról. Amikor beültem az autóba és már pár perce úton voltunk, rám tört valami idegesség féle, amit nem éreztem előtte egyáltalán. A kocsiban megpróbáltam aludni, hiszen a tervem, hogy majd vasárnap napközben alszok mint a bunda, füstbe ment, mivel igaz reggel 8 körül kerültem ágyba, de már délután 1 órakor felpattantak a szemeim. Természetesen nem jött össze az autóban való alvás Bécs felé, mert amikor éppen elbóbiskoltam volna, vagy jött egy őz, vagy egy szarvas, vagy egy vaddisznó stoppolt az út szélén, vagy volt olyan, hogy tesóm benyögte, hogy nem lát semmit (ő volt a sofőr), mivel annyira szakadt az eső egy szakaszon, hogy hát nyilván nem sokat látott. Jó kis előjelek, mi?! :D 

Elég simán megtaláltuk a megtalálnivalót Bécsben. Első repteres élményem. Jó pár órát kellett várnunk, mivel elég hamar, vagyis időben megérkeztünk. Facebookon, illetve emailben már értekeztem addigra egy szlovák lánnyal, aki szintén ugyanazzal a géppel jött, mint én. Reptéren becsekkolás előtt ütköztünk is, és onnan már kéz a kézben indultunk meghódítani a számunkra ismeretlent. Gyors búcsúzkodás a szülő és testvér vonaltól, semmi érzelgősség a részemről. :D Ami persze csak azért volt így, mert kb. akkor jöttem rá, hogy én most tényleg elhúzok 1 évre, ez nem vicc. Most komolyan, én addig a pontig egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy mi történik, hogy nem csak 1-2 napra megyek el kirándulni az erdőbe vagy akárhova. Szerintem otthon indulás előtt még tök gyanútlanul ültem be a kocsiba és azt hittem, hogy csak egy kis esti kocsikázásra vagy ilyesmire megyünk. Csomaggal minden rendben volt, éppen belefért a súlyhatárba, pár grimm gramm ide-oda nem számított, lényeg, hogy belefért… Aztán újabb várakozás következett, de nagy szerencse, hogy nem egyedül. A szlovák lány egyébként 4 évet élt Londonban, de csak 1 évet au pairként, így ő volt a főnök, én meg mentem utána a reptéren, mint egy kis pincsikutya. Lufthansával repültünk, de Bécsből Frankfurtig csak ilyen kis mini matchbox repcsivel, mert amikor megláttam Frankfurtban a New York-i Lufthansa járatunkat, leesett az állam. Hatalmas gép volt. De maradjunk még a Bécs-Frankfurt járaton. Kis sétarepülésnek bizonyult a következőhöz képest. Első repülési élményem ugye. Felszállás előtt kicsi para rám jött, elég sok ideig vártunk, míg felszálltunk, de mire nekifutott a gép a felszállásnak, már minden félelmem elszállt (haha), és baromira élveztem a repülést. Imádtam ahogy felgyorsulunk és csak úgy suhan el a táj és a reptéren lévő tárgyak mellettünk, ahogy felemelkedtünk, és nagyon sokáig csak emelkedett a gép. Egyszóval, csúcsszuper. A kanyarodások, azok valami félelmetesen jók. A szlovák lány előttem ült a gépen, lényegében nem tudtunk beszélgetni, de talán nem is nagyon akartunk, ő például aludt majdnem egész úton, én meg ott örültem, mint majom a farkának, majdhogynem tapsikoltam, mint valami ütődött, hogy repülök, repülök. Na persze ezt mind magamban, azért ennyire nem ragadtattam el magam. Viszont a bő másfél órás úton akadt beszélgetőpartnerem. A másik oldalon, velem egy sorban ülő fiatalember szólított le, hogy merre felé megyek. Először németül, de miután tisztáztuk, hogy nem, ich nem beszélni deautschul, maradt az angol. Kellemes fiúka volt, ő csak Frankfurtig repült, mivel ott dolgozik. Ő már rutinos repülő, nem úgy mint én voltam akkor. Először azt gondolta hogy olasz vagyok, én meg nem gondoltam semmit. :D Még a névjegyét is odaadta a végén, hogy rajta van email címe, ha Németországban Frankfurt környékén járok, dobjam meg egy emaillel, de ha nem, akkor is nyugodtan. Hát jó, majd meglátjuk járok-e arrafelé vagy nem. Frankfurtban a reptéren volt több mint 2  óránk. Na de nehogy azt gondoljátok, hogy ezt láblógatva töltöttük el, mert kb. több mint 1 órát FOLYAMATOSAN gyalogoltunk! (A hülye balekok, mi, gondolhatjátok sokan). Hát nem tudom, hogy azok voltunk-e, de én még életemben ennyit nem gyalogoltam kisbőrönddel. Főleg, hogy se kereke, de normális vállra vehető pántja sincs, hanem a kezemben kellett cipelnem. Szerencsére voltak mozgójárdák, és amikor csak lehetett, használtam, mert úgy leizzadtam, mint egy ló. Pedig még vonatoztunk is egyet a reptéren, mármint rendes vonatozásra gondolok, nem csak ilyen kis makett izéval játszadoztunk, mielőtt még azt hinnétek, hogy ilyennel is el lehet ütni a reptereken az időt. Felszálltunk A ponton az állomáson, és B ponton le, aztán újabb gyaloglás, jeee… És mint a mesében, útközben találkoztunk a ravasz rókával meg a félénk nyuszival, aki ebben az esetben 2 másik sorstársunk volt - ők Szerbiából keveredtek a frankfurti reptérre. Sokat kellett sorban állni, majdnem fél órát, mire végre átestünk az ellenőrzésen, átvilágításon, de minden rendben volt. 

Várni a gépre itt már nem kellett, hanem szállhattunk is be mindjárt. Amint már utaltam rá korábban, durván nagy volt az a gép. Én az utolsó harmad elején foglaltam helyet ablak mellett, de a szárnynál… Mondjuk akkora szárnya volt, hogy szerintem kb. 30 sorban csak azt láthatták az emberek. Jó, ez lehet, hogy túlzás volt, de csak hogy tényleg érzékeltessen mekkora is volt a repcsi. 

Ez az út már kicsit másabb volt. Mindenek előtt sokkal hosszabb és fárasztóbb. A kiszolgálás első osztályú, folyamatosan tömtek minket kajával, itallal, snackkel.

Nagyon finom kaja

Ez a mi repülőnk

Videózhattál, zenét hallgathattál, nézhetted webkamerán, hogy mi van előttetek, körülöttetek. Mintha a gép farkának tetején csücsülnél. Mondjuk azért 8 órán keresztül általában a nagy semmit és a felhőket bámulni elég unalmas mulatság lehet, de néha-néha jó volt belenézni… Nekem kicsit szűkös volt a hely, ilyen hosszú útra sokkal nagyobb helyet képzeltem el. De túléltük. Nagy élmény volt, amikor már közeledtünk Amerikához, de még nem voltunk ott, de egy hatalmas szárazföldi területet pillantottam meg. Nem tudom még most sem biztosra mi volt az, én Grönlandra tippelek. Azóta sem derült ki (nem mintha utána néztem volna), de az valami fenomenális volt… Na persze nem annyira mint amikor először pillantottam meg Amerikát, ez alatt nem feltétlenül USA-t értem, hanem Észak-Amerikát, hiszen először talán inkább Kanada az ami levegőbe esik, na de nem is ez a lényeg, hanem, hogy jó érzés volt. Kicsit hihetetlen. Főleg amikor New Yorkban földet értünk. Akkor még elégedett voltam. Persze nem kell megijedni, most csak arra akarok kilyukadni, hogy a JFK-n olyan sokat kellett sorba állni, hogy szívesebben elmenne az ember tízszer az okmányirodába, mint ide. Borzalmas volt. Éhes voltam, szomjas, fáradt, álmos, stb stb. 

Nagy nehezen sorra kerültem, minden simán ment. A bőröndök is meglettek, természetesen nem azon a szalagon, amin kellett volna, de meglettek. Reptéren még keveregtünk vagy 1 órát a szlovák lánnyal, a szerbek közben angolosan leléptek. :D De nem baj, így is megoldottuk a dolgot, kisbuszt kértünk, 20 perc múlva jött is, másokat is felcsípett útközben, akik a citybe mentek. Tipikus amerikai néger fazon volt a sofőr, akinek alig lehetett érteni a mondandóját, eszméletlen volt. A klímát természetesen ezerrel nyomatta, mi majd megfagytunk ott hátul, de szerencsére annyira lefoglaltak a látnivalók, hogy nem volt időm fázni. Már itt ízelítőt kaphattunk abból hogy az amerikaiak folyamatosan dudálnak az utakon. Ha kell, ha nem, ráduddantanak a másikra, hihetetlen.

Reptéren a kisbuszban várakozva

 A Manhattanbe tartó úton egyszer le is szakadt az ég, jött egy vihar és pár perc alatt akkora víz lett, hogy csak úgy hömpölygött az utakon. Megérkeztünk New Yorkba! Szerencsére mire a hotelba értünk, elállt. Amúgy kellemesen meleg volt az időjárás. A szálloda előterében az ügynökség egyik embere, Kate várta az érkező au paireket, rövid útmutatás, dokumentumok, tájékoztatók átadása után egyenesen  a szobánkba vettük az irányt. Egy kolumbiai lánnyal kellett osztoznom a szobán, de ő csak hétfőn késő éjszaka, vagy inkább kedd hajnalban érkezett meg. Mi a 19. emeleten voltunk, de például a szlovák lány a 29-en… Ez van. 

Szobánk a hotelben

Hétfő totál szabad volt, kicsit sétáltunk a környéken, aztán húzás aludni. Egészen jól ment kb. hajnali fél5-ig, amikor is a kolumbiai lány befutott, utána kicsit beszélgettünk, és lassan már kelni kellett. Minden reggel 7.35-kor volt reggeli a hotel éttermében, és 8.30-kor orientáció. Kaja egész türhető volt, volt menü, 4-5 kaja közül lehetett választani, ebédet szintén kaptunk, ugyanilyen szisztéma szerint, vacsoráról magunknak kellett gondoskodni, arra már nem fussa az ügynökségnek. :D

Összesen 13-an voltunk au pairek, az órák családias hangulatban teltek, hasznosnak hasznosak voltak, de lehettek volna sokkal rövidebbek, és több szünetet iktathattak volna be. Így gyakorlatilag délután 4-5-ig a popónkon csücsültünk, ahelyett, hogy Manhattaneztünk volna… Többé-kevésbé interaktívak voltak az előadások, de én rendszerint csak a délelőtti órákban tudtam fejben ott lenni, délutánra már elfogyott a szufla és csak testben voltam jelen.

Kedden órák után elmentünk a Times Square-re, körülnéztünk, örültünk a fejünknek, hogy ott vagyunk, 80 millió képet csináltunk, keveregtünk még pár órát a környéken, aztán tipli a hotelba. Másnap ugyanaz a forgatókönyv: reggeli, ori, ebéd, ori, Manhattan. Szerdán elmentünk megnézni a World Trade Center helyét, aztán elcsíptünk egy hajót Staten Islandre (ezt most javítottam át másnap reggel Long Islandről, felpattantak a szemeim már fél 9-kor itt a hotelben, hogy atyagatya, mekkora hülyeséget írtam ide a blogba, most már javítva), és elhajóztunk a Szabadság szobor mellett. Szuper élmény volt, sosem felejtem el. Staten Islandről aztán vissza, ekkor a Brooklyn hídat is megcsodálhattuk, valamint a már esti fényeibe öltözni készülő Manhattant is, felejthetetlen volt. Csütörtök hosszabb napnak ígérkezett, mivel orientáció után megkaptunk minden fontos infót a családhoz való utazásról. Fél 6-ig koptattuk a padokat, aztán miután kiszabadultunk, majdnem 2 órát dekkoltunk a hotel előtt, mert 2-3 lány aznap ment el. Mindegyikükért jött a host családja, vagy az anyuka, vagy mindkét szülő. Az egyik lányért a host apuka is jött, és amikor mi, a társunkat búcsúztató csajok megláttuk a csávót, mert hogy az volt, max 35, összenéztünk mindannyian, nyolcan 8 felé a 2 szemünkkel, és egyre gondoltunk: mi a ……, ez a host apuka?! Baromi jól néz ki. :D Mikor elmentek, mindenki ott hümmögött, hogy hm, „handsome” (jóképű), vagy, hogy „I also wanna go with them…” (én is velük akarok menni). Hát én arra a megállapításra jutottam amellett, hogy nem rossz nem rossz, hogy de jó, hogy nem ide megyek. :D

Miután mindenkitől érzékeny búcsút vettünk, ellátogattunk a Central Parkba. Ez is egy nagy élmény volt, bár már kezdett sötétedni, sőt, ránk is sötétedett, és nem is tudtuk bejárni teljesen, csak az egyik szegletében voltunk, mindenesetre kellemes este volt. 

Central Parkból

Pénteken hajnali 4-kor kellett kelnem, mert a gépem 8.55-kor indult a JFK-ről, 5.10-re jött értem a kisbusz, amit a család intézett. 4.50-kor már az előtérben toporzékoltam. Rettentően ideges voltam, el sem tudom mondani. Sokkal idegesebb, mint 25-én reggel. Természetesen még 5.20-kor sem volt ott a kisbusz, és a német lányért is megjött már ugyanattól a kisbusz társaságtól a fuvarja, pedig neki 10 percre későbbre lett rendelve… Még idegesebb lettem, de szerencsére volt ott egy segítőkész fickó a hotel személyzetéből, aki felhívta a társaságot, és mondta, hogy már úton vannak. Fél körül felszedett a busz, és irány a reptér. Ja, amikor várakoztam a buszra a körmeimet rágva, ismét csak leszakadt az ég, dörgött, villámlott minden ami kell. Azonban ez sem állhatott az utamba, a JFK-n elég hamar becsekkoltam és a beszálló kapu előtt várakoztam, hogy helyet foglalhassak a JetBlue New York San Diego járatán. Az út kb. 5 órás volt, viszonylag tűrhető. Alig vártam már, hogy megérkezzem San Diegóba, de persze a vizsgadrukk vagy hogy is hívják bennem volt, hogy milyen lesz az első találkozás a kölykökkel, a családdal… Amikor leszálltunk, siettem a bőröndömért. Ott már vártak rám, a jelenlegi au pair, valamint a két kisebbik gyerek. Az au pair csajszi nagy színes, nyomtatott KRISZTINA feliratú papírt tartott a kezében. Első találkozásom a host gyerekekkel… De ez már a következő bejegyzés témája lesz. Igyekszem azt is hamar összehozni, de most nagyon fáradt vagyok, szeretném kialudni magam végre.

Jó éjt, Jó reggelt, kinek mi. :)