A hétvége

Ezen a hétvégén is túl vagyunk, elbúcsúztattuk A.-t, aki visszatért Mexikóba 1 év Californiában töltött au pairkedés után. 

Szombaton kora délután elmentem egyet sétálni ide tőlünk nem messze a város szélén lévő kis sétányra, ami félig-meddig lakatlan részeken kígyózik keresztül a domb oldalán. A hét folyamán már jártunk erre A.-val és a barátjával, valamint a kis sráccal és a kutyával. Nagyon tetszett már akkor is, és elhatároztam, hogy eljövök még errefelé fényképezőgéppel is. Mivel egy kissé elhagyatott területen fekszik, bennem volt a félsz, nehogy elkapjon valami californiai rém, vagy megtámadjon egy jegesmedve, de szerencsére épségben hazaérkeztem a körülbelül 1 órás sétafikáról. 

Az út...

Ez itt a természet

Az utam során csak két élő emberbe ütköztem (na persze ez nem azt jelenti, hogy találkoztam nem élőkkel is), valamint jó néhány más élőlénybe is, amik nem emberek voltak... Bár a kígyóveszélyre figyelmeztető tábla többször is ki van téve a sétány mentén, szerencsére ezt az állatot sikerült elkerülnöm. Azonban nyuszikhoz ismét volt szerencsém, és néhány gyíkkoma is tiszteletét tette előttem. 

Nyuszkó

Éppen az út felénél járhattam valahol, amikor egy hosszabb egyenes szakaszhoz értem, és ahogy előre tekintek, látom ám, hogy egy magányos prérifarkas ácsorog előttem körülbelül olyan 20 méterre. Ő volt az ni: 

Forrás: hu-hu.facebook.com

Természetesen nem teljesen ilyen volt, hanem inkább ilyen.... Szinte teljesen ugyanilyen:

Forrás: http://www.haziallat.hu/nagyemlos/egzotikus-fajok/prerifarkas

Pár másodpercig nem is tudtam megmozdulni, földbe gyökerezett a lábam a meglepetéstől - na persze nem pozitív értelemben. Ő is meglepődött szerintem, hogy európai embert lát itt Californiában a mexikói határhoz közel, mert ő is csak nézett mozdulatlanul néhány pillanat erejéig. Először nem is tudtam mit csináljak, gyorsan átfutott kismillió verzió az agyamon, hogy mi van akkor ha veszélyes és agresszív, hátraarc és futás mint az őrültek, vagy próbáljam átvetni magam a 2 méteres kerítésen tőlem jobbra, vagy maradjak mozdulatlan hátha nem is vett észre. Vagy mi van ha békés és jobban fél mint én, akkor talán rá kéne ijesztenem, de mi van ha megsértődik... Vagy szép lassan vegyek fel egy követ és ha támadni akarna akkor - egy életem egy halálom - felé hajítom, hátha pont eltalálja a szeme között a homlokát és ott helyben feldobja a talpát és egy igazi bátor hősnek érezhetem magam. Ez komolyan mind-mind átfutott az agyamon a másodperc tört része alatt. Aztán végül is ezek közül egyiket sem cselekedtem, hanem váratlanul - magam is meglepődtem magamon - előkaptam a fényképezőgépet, hogy majd jól lekapom, persze nem kértem meg udvariasan, hogy pózoljon nekem, lehet ez volt a baj, mert azon nyomban letért az útról és a kerítés mögé rejtőzött. Hát hiába, szégyenlős volt a kicsike. Én hülye meg azt hittem, hogy milyen tuti képet csináltam róla, és majd mindenkinek mutogathatom, hogy én még ilyet is lencsevégre tudok kapni, de nem... Amikor visszanéztem a képet szembesültem vele, hogy semmi nem látszik az állatból. Ha nagyon ráközelítek, és tudom, hogy mit keressek, akkor nagy duzzogva ki lehet szúrni kábé az egyik fülét az oszlop mögül, meg az egyik hátsó lábának a felét. :D Nagy teljesítmény, mi! Ezzel biztos nem nyerek fotóversenyt... A remekmű valahogy így fest. :D 

Keresd a farkast...

A címe lehetne 'Csendélet a bokorról'... Most komolyan, ha valaki látja a prérifarkast a képen annak küldök egy szeretetcsomagot sok szeretettel. 

Szép nagy házikók is felbukkantak

Az út vége...

Miután megjártam a "vadak útját" és azért 1-2 értékelhető képet is készítettem, siettem haza, mert már teljesen ki voltam száradva. Azért a tűző napon sétálva hamar megszomjazik az ember. 

Gyors zuhany és hajmosás után már vártam az este 7 órát, mivel étteremben volt jelenésünk. A. tiszteletére szervezte ezt a család, mivel ez volt az utolsó hétvégéje náluk. Egy olasz étterembe mentünk - ez az étlapot pásztázva esett le csak. Egyébként nagyon előkelő hely volt, magamtól biztos nem megyek be, bár az árak tekintetében nem volt feltétlenül megfizethetetlen. Valami csirkés akármit rendeltem, igazából fogalmam sincs mi volt, csak láttam, hogy van benne chicken, oké, mehet. Míg vártuk a kosztot, mindenféle ínyencséggel tömtek minket, ilyen-olyan 1 perce kemencéből kirántott kenyérrel, sajtokkal, tengeri herkentyűkkel, amit csak el tudtok képzelni. A kenyér baromi finom volt, végre normális és ehető. Legszívesebben megtömtem volna vele a táskámat, de hamar elfogyott ám, a familynek is ízlett. Vacsora előtt a család odaadta A.-nak az ajándékát és megköszönték, hogy 1 éven keresztül ott volt nekik. Egy digitális képkeretet kapott, amire anyuka rátöltött pár képet a gyerkőcökről, és amúgy bármit szabadon rátehet majd A., valamint egy ezüst (vagy ezüstnek tűnő) nyaklánc lapult még az ajándékszatyorban, amin egy hawaii virágot mintázó medál volt (host anyuka Hawaii-ról származik). Természetesen A. nagyon örült a meglepetésnek, és nem győzte megköszönni nekik azt is, meg a felejthetetlen 1 évet. Hiába, én is kicsit meghatódtam. Egyelőre el nem tudom képzelni, hogy egyszer valami hasonló szituációban találjam magam. 

A kis srác elég hamar beájult, mivel fájlalta a pociját, elég nyűgös is volt, apukának is volt egy negyedórás beszélgetése vele a friss levegőn, mivel nem igen tudott viselkedni az étteremben, mármint semmi komolyra ne gondoljatok, nem hisztizett vagy ökörködött, jó gyerek, csak nem bírt normálisan ülni az asztalnál, össze-vissza támaszkodott, meg a fejét az asztalra tette, és apuka végül kikísérte friss levegőt szívni vagy valami ilyesmi... :D Azt nem tudom, hogy megrendszabályozta-e, de nem túl vidáman tért vissza szegényem. :) A hasa még jobban fájt, és végül az anyukája ölében kötött ki és pár perc alatt álomba szenderült a vállán. :) Édes volt. Végigaludta a vacsorát. Nem tudtam elpusztítani mind az ételt, addigra már félig tele voltam, valamint nem is igazán nyerte el a tetszésemet a vacsora, nem kifejezetten az ínyemre való ízvilág volt. De azért jól laktam, a maradékot meg eltetettük. Apuka kivételével mindenkinek jócskán maradt a tányérján. 

Vacsi után aztán host apuka hazahozott minket A.-val és a kis sráccal, mivel tudta, hogy San Diegóba kell mennünk estére. Így 9 órakor már az autópályán hasítottunk a város felé. Erick házához volt megbeszélve a találka, ott gyülekezett a nép, aztán onnan szándékoztunk volna tovább menni bulizni. De aztán olyannyira jó volt a hangulat nála, hogy végül nem mentünk sehova, hanem ott a kis vityillóban partyztunk. Jött még 1-2 új arc, A. barátai, amerikaiak, volt néhány au pair is a környékről, akikhez volt szerencsém Palm Springsben is. De a döntő többséggel már találkoztam párszor. A zenében természetesen megint érződött a mexikói többség, de ettől függetlenül szuper este volt. Készültek képek is, de nem az én gépemmel, így várnom kell rá, de talán hamarosan be tudom ide szúrni őket. Az új arcok természetesen szintén zenészek, ezen már meg sem kell lepődni. :) Saccperkábé 3 óra táján oszlott el a tömeg, és mi öten, A., egy másik csaj, én, Erick és Shane (Erick szomszédja) még átficcentünk Shane-hez és beszélgettünk 1 órácskát és kellemes jazz zenét hallgattunk, ami bakelit lemezről szólt. 4 órakor visszatértünk Erick-lakba és hárman csajok egy kihúzott kanapén hajtottuk álomra fejünket. Másnap, azaz már aznap ugye délelőtt fél 11-ig aludtunk, azt kell ,hogy mondjam viszonylag elég tűrhetően. Gyors elkészülés és mentünk is ott Ocean Beachen egy közeli mexikói (ezen már nem is kell csodálkozni) reggelizős helyre. Hát én nem éppen reggelit rendeltem, inkább ebédet, mivel már 11 óra is elmúlt mire leültünk az asztalhoz. Valami finom csirkés szendvics volt, vagy 4 darab, és persze sült krumpli, az nem 4 darab... :) Reggeli-ebéd után vissza Erickhez és mindenki átvedlett a strandolós viseletére és nyomás a beach... Alig vártam már, hogy ragyogó napsütésben, fényes nappal, a kezemben a kamerával megpillanthassam a nagy kékséget. És igen, a pillanatot nem fogom elfelejteni, az valami felemelő érzés volt. Bátran kijelenthetem, hogy soha életemben nem láttam még ilyen nagyot. És ott volt előttem, hozzáérhettem, belemehettem, része lehettem... Ott állva a Csendes-óceán partján belegondoltam, hogy ennek a hatalmas víztömegnek a másik vége valahol messze-messze arra nyugatra Japán partjait mossa.... Elképesztő. Csodálatos élmény volt az a nap számomra, de valójában szerintem fel sem fogtam ott akkor az egészet. Elámultam ugyan, de mégsem volt az a nagy extázis, amire számítottam, csupán csendben, egyszerűen örültem itt legbelül. 

Ocean Beach

...

Ezután lehorgonyoztunk egy kisebb homokos strandon, ami a sziklák közé volt ékelődve. Bármennyire is hideg volt számomra a víz, az nem maradhatott el, hogy megmártóztassam a lábikómat eme fenséges vízcsodában. Viszonylag sok strandoló volt azon a kis helyen, legtöbben a hullámok okozta örömöket igyekeztek kihasználni. Néhány vállalkozó szellemű emberke a szikláról is belevetette magát a vízbe. Így tette Erick is, és aztán A. is nagy nehezen rászánta magát. Én nem. Lesz rá még 1 évem, vagy kipróbálom vagy nem. :D Nem lehet mindjárt fejjel rohanni a falnak... 

Jobbára csak a homokban fetrengtem, napozgattam, de mivel se napszemüvegem, se kalapom, se semmim, jó bikinim nyilván volt, meg ilyesmi, de kénytelen voltam a fejemre húzni a blúzomat, hogy valamivel védjem a buksimat. Szerintem még így is egy enyhébb napszúrást benyaltam. De most már jól vagyok. Nem számoltam ugyan, de talán 3 órácskát tölthettünk strandolással. A fiúk még egy kisebb minikoncertet is lenyomtak a strandon 1 szál gitárral. Azok szuper percek voltak, amikor néhány számot előadtak spanyolul, énekeltek, Santiago (a házaspár férfi tagja) gityózott, mi meg a homokban elterülve, csodás napsütésben az óceán partján hallgattuk és élveztük a műsort és az életet. Az is egy olyan pillanat volt, amikor úgy éreztem, már ezért megérte idejönni. Átfutott az agyamon, hogy a fényképezőt előkapom, megörökítem, de aztán csakhamar elszállt ez a gondolat, mivel annyira jó volt csak úgy lenni és elengedni magad, élvezni a helyzetet, hogy inkább úgy éreztem, ez anélkül is megmarad nekem, hogy megörökíteném képen vagy videón. Az meg akkor épp nem érdekelt, hogy másnak is megmutathassam milyen volt. 

Ez már az utcán volt...

4-5 óra felé felkerekedtünk és tettünk egy sétát a mólón, elkattintottunk pár képet, és zúztunk enni valamit. Finom mexikói kaját, megnyaltam mind a 20 ujjamat, na jó csak tízet, de tényleg isteni finom volt és még olcsó is. Utána Erickez vitt az utunk és mindenki szörfös öltözékre váltott, kivétel én. Én azért nem, mert egyrészt nem tudok szörfözni, persze ez még nem magyarázat, hiszen például A. sem tud, de mégis kipróbálta, de másrészt valakinek kellett fotóznia, harmadrészt már nem is lett volna szörfös ruha, negyedrészt mert tisztelem az óceánt, még nem vagyok felkészülve rá, hogy meglovagoljam. A. is totál az utolsó napján szánta rá magát a szörfölésre, nekem is van még rá bőven időm, nehogy már itt a legelején elhulljak. :D Erre szoktam mondani, hogy mindennek eljön az ideje, vagy nem. A hullámok - így totál laikusként - korrektnek voltak mondhatóak. Nem szuper-cunamikat kell elképzelni, hanem csak olyan becsületesen kupán csapó hullámokat. Még a bemelegítésnél ellőttem a legjobb fotókat, mert amikor bemerészkedtek a hullámok közé a srácok már nem tudtam igazán jó képeket készíteni.

Instrukciók a profiktól

Bemelegítés

Szörfre fel

Talán úgy 1 órát tölthettek a vízben, vagy talán másfelet, közben én egy gyönyörű naplementét is végig nézhettem és lefényképezhettem. Ennek nagyon örültem. Sokszor elmondtam már, hogy a képek nem adják vissza a valóságot, tényleg nem, de talán sejtetik... Szép volt na. :) Azt mondom, hogy aki teheti, legalább egyszer látogasson el egy ilyen nagyobb "tavacska" partjára.

Naplementét figyelők

Szörföző kutya

Miután kiszörfözték magukat a többiek, visszavonultunk a bázisunkra és jól eltakarodtunk haza. Este fél 10 környékén gurultunk be a ház elé és A. utoljára vezette a tütüt. Aztán bent a lakásban érzékeny búcsút vettünk egymástól, én megköszöntem a betanítást, jó mesterem volt úgy érzem, ő is megköszönte, hogy lelkes és szorgalmas tanítvány voltam, mondta, hogy ha bármilyen kérdésem akad, a továbbiakban is szívesen segít, de már csak interneten keresztül. 

Szuper kis hétvége volt, A. is nagyon elégedett lehet, méltóképpen búcsúzott el a barátaitól, San Diegótól és a családtól. Jómagam pedig a hétfői nappal megkezdtem önálló au pair pályafutásomat itt Californiában, most már mindenféle segítség nélkül. Egyelőre tombol a nyári szünet, J.-nek Kánaán van, mert agyba-főbe nyomkodhatja az Xboxot, nagyfiút néha edzésre kell fuvarozni, szóval panaszra nincs okom. A kis csaj majd 21-én tér haza Cancúnból, akkor már várható egy kis aktivizáció, de július 25-től már oskola, szóval a délelőttök és kora délutánok totál szabadok lesznek. Addig is a jogsit kell elintézni és megszerezni, a sulikat és kurzusokat kinézni és talán lassan minden kialakul és elrendeződik. Augusztus 18-án lagziba megyek Seattle-be, host anyuka öccse nősül, és előtte pár nappal már odarepülünk és várhatóan 4-5 napot töltünk ott. Seattle nem volt a terveim között, de ha visznek és ráadásul lakodalom lesz, akkor az még jól is jön, így elmondhatom majd, hogy Washington államban is megfordultam. :)