Első nap a host családnál

Ott hagytam abba, hogy pénteken itteni idő szerint dél körül a jelenlegi au pair és a 2 kisebbik gyerkőc vártak a reptéren San Diegóban. Nagyon közvetlenül fogadtak, a kislány mindjárt a kezembe nyomta a transzparenst, amin nyomtatott színes nagybetűkkel virított a nevem, a kisfiú pedig egy csokor rózsát nyújtott felém, amit a kertjükben szedtek aznap. Nagyon aranyosak voltak. Én sem üres kézzel érkeztem New Yorkból, így hát én is odaadtam nekik a kis nyakba akaszthatós New Yorkos kulcstartót, valamint egy-egy tábla New Yorkos csokit. A kislány mindjárt kiragadta a kezemből a 8 kg-os kézipoggyászom, ami valójában szerintem inkább 10 kg volt, de mindegy. Nagy nehezen, de hősiesen cipelte majdnem végig az autóig. Közben persze együtt levadásztuk a nagybőröndöm is, ami hála az égnek szerencsésen és épen megérkezett. 

Amit a gyerekektől kaptam

Ahogy kiléptem a reptérről, azonnal megcsapott a kellemes californiai meleg. Ragyogó napsütés volt, amerre a szem ellátott pálmafák, egy köpésre (na jó, lehet 3 köpésre) az öböl, kicsit messzebb tekintve pedig a belváros többé-kevésbé magas épületei látszódtak. Csodás érzés volt mindezt megpillantani. Talán fel sem fogtam ott, abban a percben, hogy hol is vagyok.... Minden olyan álomszerűnek tűnt, olyan hihetetlennek. Gyorsan kaptam az alkalmon és elsütöttem az első képeket San Diegóról, valamint megkértem az au pairt, hogy készítsen rólam is, illetve a gyerekekről és rólam képet.

San Diegóban a reptér bejárata előtt

Az autóból aztán ezerrel nyomogattam a fényképezőgépet, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal, az egész fílinggel, amit akkor éreztem. Aztán amikor megérkeztünk Chula Vistába, ahol a család lakik, még jobban tátva maradt a szám. Nagyon szuper hely. Rendezett, gyönyörű utcák, házak, növények, egyszóval lenyűgöző látvány fogadott. A képek valahogy nem adják vissza, de jobb híján azért sejtetik, hogy milyen itt az élet. 

Itt már Chula Vistában vagyunk

Majd készítek sok-sok képet a helyről, a környékről, az utcánkról, lesz rá bőven idő, úgyhogy most csak ennyi jutott belőle ízelítőül. 

Ahogy megérkeztünk a házba egy aranyos, pajkos kutya, Maggie fogadott, aki szintén velünk lakik. Már nagyon jól összehaverkodtunk, bírom a csajt. :) Amikor bementünk a házba, a kissrác mindjárt futott vázáért és engedett bele vizet és hozta oda hozzám, hogy ebbe tegyem bele a virágokat, amit kaptam tőlük, nehogy elhervadjanak. Nagyon kis figyelmes gentleman. :) Mind a gyerekek, mind az au pair, mind az eb lesték minden kívánságomat, ettünk, ittunk, mulattunk, na jó ez utóbbit azért nem, de tényleg nagyon kedvesen fogadtak. Azt kell, hogy mondjam, hogy mindkét gyerek nagyon értelmes, okos kölyök. Segítőkészek, és teljesen természetesen fogadták, hogy új lakója lesz mostantól az otthonuknak. A szülőkkel kicsit később találkoztam délután, miután hazaértek a munkából. Először az anyuka jött meg, öleléssel köszöntött, kérdezgetett a New York-i hetemről és a repülőutamról. Aztán nem sokkal később host apuka is befutott, ő is öleléssel fogadott, bár én a kezem nyújtottam először, ahogy azt az orientáción mutatták, hogy apukákkal kézfogás a trendi, esetleg előfordulhat ilyen távolságtartó féloldalas ölelés, úgyhogy ennek szellemében cselekedtem, de apuka azért idenyomott egy welcome host dad ölelést, jól van, nem lett semmi bajom, kedves gesztus. Ő is kérdezgetett, én válaszoltam, ő mindjárt azzal nyitott, hogy érezzem magam otthon, mintha csak az én házam is lenne. Hát jó, mindjárt vetettem egy tigrisbukfencet a kanapén... azt hiszem meglepődött volna mindenki ha ezt megteszem. A délután folyamán lepakoltam, még nem a saját szobámba, hanem a kislány szobájában, mivel az előző au pair még július 16-ig itt lesz, és így kényelmesebb mindenkinek (bár nem tudom, hogy S-nek (kislány), jó-e, hogy nem a szobájában alszik, de hát nem én akartam így :) ) Amúgy ő holnapután 2 hétre Cancúnba megy a nagybátyjával, szóval nagyon nem kell sajnálni. :) Miután ideiglenesen letelepedtem S szobájában host apuka vacsorájával lettem megkínálva, ami valami tésztaféleség volt, amit csak ki kellett főzni, plusz csirkemellet készített kint a kertben grillen. A hús elég ehető volt, az a tésztaféleség felejthető, de éhes voltam, így megettem azt is. Később átjött S 2 barátnője csajos estet tartani, így elvonultunk az au pair (mostantól A.) szobájába körmöt festeni meg ilyen lányos hülyeségeket művelni. Meglepően jól éreztem magam. Normális kis csajok, közvetlenek, engem is mindenbe bevontak, társalogtak velem, szóval abszolút nem éreztem, hogy új vagyok. S. kifestette a körmöm olyanra, amilyen színt választottam, úgyhogy csodálatosan szép lett a körmöm a nap végére. Estefelé, amikor mindenki otthon volt, odaadtam az ajándékot nekik. Ezerrel köszönték, apukának felcsillant a bor láttán a szeme, a gyerekek meg a sok apróságot tanulmányozták, amit belecsempésztem a dobozba. A kisfiú, mostantól J. azonnal ráharapott a baseball sapkára, amit neki is szántam (hozzáteszem, hogy a New Yorkos kulcstartót, amit a reptéren adtam neki egész nap a nyakában hordta, hát nem aranyos :D ), S.-nek pedig a titokdoboz nyerte el a tetszését leginkább, olyannyira, hogy egész este azt nyitogatta és zárta, mindkét barátnőjének megmutatta vagy 20-szor, még titokdoboz-nyitó versenyt is rendeztek, mérnem kellett stopperrel, hogy melyikük nyitja és zárja be leghamarabb. Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz. Aznap a legtöbbet elhangzó szó a "secretbox" (titokdoboz) volt a házban. :D Ja, van még ugye egy 15 éves nagyfiú, vele pár mondatot váltottam eddig, de nem valószínű, hogy a köszönésen kívül tovább fog terjedni az egymással való kommunikációnk. :D De a tinédzser fiúk már csak ilyenek.

Miután kellőképpen kilakkoztuk magunkat a szobában, én viszonylag hamar nyugovóra tértem, hiszen másnap délelőtt már a koordinátort vártuk, akivel egyenesen Palm Springsbe, az első au pair találkozóra mentem. Ha már idejött a koordinátor, egyúttal megtartottuk az első in home interjút is, elmondta a legfontosabb tudnivalókat, aláfirkantottunk még egy papírt és viszlát csók már indultunk is felcsípni a többi au pairt, aki velünk együtt jött Palm Springsbe. A koordinátor, D. nagyon kedves negyvenes hölgy, amúgy tanár és már jó pár éve nyomja az ipart, mármint az au pair koordinátor ipart. :D Útközben jól elcseverésztünk, beszéltem a félelmeimről neki, de megnyugtatott, hogy nincs miért aggódnom, nyugis, rugalmas és normális család. Ha nem így volna, inkább nem mondana semmit. Annyi róható fel nekik, hogy elfoglaltak. Ok, ezt eddig is tudtam. Nem kell engem pátyolgatni, nem azért jöttem ide. A., az au pair lány sem panaszkodott rájuk, azt mondta korrektek, normálisak, nem volt problémájuk egymással, meg amúgy sem sokat beszélgetnek, mert amikor hazaérnek munkából, A.-nak vége a munkának és általában le szokott lépni otthonról. 

Eddig nekem is rendkívül szimpatikusak, tetszett, hogy nem olyan ömlengőbarátságosaranyoskedvesmosolygósszuperérdeklődő stílusban fogadtak, ahogy azt az amerikaiak sokszor nekem visszatetsző módon teszik (láttam rá 2 példát is New Yorkban, amikor 2 lányért jött a host anyukája a hotelhez), hanem természetes kedvességgel, nincsenek benne túlzások, hanem valahogy úgy teszik, ahogy mondjuk én is teszem. Tetszik, hogy ilyen józan kedvességgel, megtalálva az aranyközéputat kezelték az érkezésem. Valahogy úgy viselkedtek, ahogy úgy érzem, hogy viselkedhetnek mondjuk 1 éven keresztül. Ez a viselkedés fenntartható, nincs benne megjátszás, ebben nem érzem őket annak a tipikus amerikainak, mint például azt a 2 előbb említett host anyukát. Persze ettől függetlenül a szuperbájolgós amcsik is lehetnek normálisak és valóban kedvesek, de nekem az a viselkedés már sok. 

Elmondhatom tehát, hogy eddig minden nagyon tetszik. Jól érzem magam itt a családnál, a gyerekekkel. Tetszik ahogy a szülők nevelik őket, ugyanakkor rugalmasak, és lazák, nincsenek olyan szigorúan fogva a gyerekek, vannak barátaik, eléggé önállóak, nincs kinyalva a fenekük, nem érzem őket egyáltalán elkényeztetettnek. Idővel úgyis meglátjuk, hogy ez így marad, vagy változik-e, de ha még változna is rossz irányba valamennyit, akkor sem volna vészes a helyzet. 

Most ennyi fért a bejegyzésbe, lassan készülődnöm kell, mert megyünk be San Diegóba kicsit csörögni. A. egyik legjobb barátnője, aki szintén au pair, pénteken megy haza, az ő estéje lesz ez. Igyekszem minden lehetőséget megragadni, amikor valahova megyünk, egyrészt, hogy minél több embert és helyet megismerjek, másrészt, hogy minél hamarabb megtanuljam a járást itt a környéken autóval, hiszen 2 hét múlva már nekem kell vezetnem a jó öreg Hondát. :)

Puszi-pacsi