Friday, September 28, 2012

Mozgalmas hétvégék I.

San Franciscóból hazatérve még napokig a város hatása alatt voltam. A hétköznapok ugyanúgy teltek el, mint azelőtt. Amíg a gyerekek suliban, én szabad voltam, utána felszedtem őket, hazajöttünk, házi, kajálás, aztán minden nap valamelyiknek van valamilyen iskola utáni foglalkozása, vagy éppen mindkettőnek, vagy netalántán a nagyobbik fiút is kellett vinni kezelésre, mivel műtötték a térdét. De már szinte kutyabaja, mert azóta már egy hónap eltelt ugye. :) Hétköznapokon hetente egyszer kell vinnem a kis srácot San Diegóba baseball edzésre. Nem kell sosem megvárnom, mert host apuka minden egyes alkalommal munka után egyenesen J. edzésére megy, és rendszerint végig is nézi (ahogy éppen érkezik) és ő hozza haza. Úgyhogy én a legnagyobb fél 5-ös dugóban araszolgatok hazafelé. Amikor megyünk az edzésre még sima ügy, de visszafelé már durva. Szóval nekem sem fenékig tejfel az élet, haha. :D Múlt héten például, ahogy ott várakozok a kocsisorban az autópályán, hallom, hogy szirénáznak, nézek a visszapillantó tükrökbe, nem látok sehol semmit. Aztán egyszer csak szinte velem egy vonalban, csak a legszélső, leálló sávban lefékezik 2 rendőrautó, előttük egy motoros, a 2 rendőrautóból meg 4 rendőr pattan ki és mind a négy fegyvert fog a motorosra.... Wow. És persze nálam meg nincs fényképezőgép... Nem tudom mit követhetett el a motoros, de már szerintem nem követi el többet. Közben megindult a kocsisor, menni kellett tovább, pedig szívesen végignéztem volna a végkifejletet. Happy end lett-e a vége, vagy sem...

Elkalandoztam most kicsit ugyan a jelenben, de kanyarodjunk is vissza a múltba... San Francsico utáni hétvége hipp-hopp eljött, és ha hétvége, nem ülhetek itthon a szobában a négy fal között. Pénteken este a japán leányzóval, Mai-jal ellátogattunk az egyik nagyobb mall-egységbe, körülnéztünk, vásárolni szerettem volna, de ezúttal csak Mai-nak sikerült. Utána megvacsiztunk egy mexikói étteremben, kicsit beszélgettünk, és aztán lőtték a pizsit. 
Szombaton délelőtt felszedtem a szerb au pair barátosnémat, Alexet, és zúztunk Pacific Beach-re (röviden PB) strandolni egyet. Imádom azt a helyet. Mindig látni érdekes alakokat, nincs olyan, hogy ne szólítana le valaki az utcán vagy a beachen. Bő 2 órát töltöttünk el ott, kicsit megmártóztunk a vízben is, de csak módjával, akkora hullámok voltak, hogy a szörfösök biztos dörzsölték a tenyerüket. 


PB-n
Alexszel
A beach után Alex szerb barátnőjéhez, Bokához terveztünk menni, aki Carlsbad-ban lakik, és a host szülei a gyerekekkel egyetemben azon a hétvégén nagyszülő-látogatóban voltak, így a ház szabad volt. Mikor összeszedelőzködtünk és elindultunk az autóhoz, még a strandon a homokban két srác odaszólt hozzánk, és megkérdezte az egyik tőlem, hogy nem orosz vagyok-e... Ki kellett ábrándítanom, hogy nem. Bizony én magyar vagyok, tetszik-e tudni hol van az én országom..? Úgy tűnt vágta, ő maga orosz volt, nem tudom honnan vette, hogy én is az lehetek, mert beszélni nem hallhatott, nem voltak olyan közel hozzánk a beachen, és még mielőtt elmentünk volna mellettük már láttam, hogy ezek bizony mondani akarnak valamit nekünk. Na mindegy, ott még mondott pár kedves szót, de annyira nem hatott meg, igyekeztünk Bokához. 
Miután megérkeztünk hozzá, a család drágalátos kutyája Morgan azonnal tiszteletét tette a combomon, és egy zöld foltot hagyott maga után. Hát szép testes kutya volt, mit ne mondjak, volt vagy 80 kiló, és hát ahogy mindjárt nekem vetődött, sikerült jól belebokszolnia a combomba, szóval én annyira nem zártam a szívembe az ebet. Boka összerántott pár jó kaját, míg várt minket - ezt annyira nem bántuk, mert én személy szerint elég éhes voltam. Jól esett nem a fagyasztóból elővett valamit felmelegíteni és azt enni. Így mind a tíz ujjamat megnyaltam az isteni spagetti után. Ezután jöhetett a készülődés, zuhany, átvedlés, make up és miegymás. A terv az volt, hogy átugrunk a szomszédos Encinitasba egy helyre, amit Boka jól ismer, és ott pár barátja fog várni minket. Így is történt. A hely nem volt rossz, bár nem egy nagy durranás. A zene csak a szokásos, szóval nem kapott el annyira a tinci-tánci, de azért próbáltam billegni egy kicsit. A barátai kedvesek voltak, de helyenként kicsit sok volt az egyik csávó, aki 2 fejjel volt alacsonyabb nálam és valahogy úgy érezte, hogy mindig a társaság központjában kell lennie. Engem személy szerint idegesített néha, de próbáltam nem mutatni, hogy szívesen lecsapnám egy palacsintasütővel, de csak egy kicsit. Hogy ne pörögjön már annyira ott körülöttünk. Lényegében csak táncoltunk egész éjjel, nem történt olyan ejj de izgalmas dolog. Az egyik srác a baráti körből kérdezgetett, próbált ismerkedni, bókolni, de nem vettem a lapot. Nem igazán volt kedvem hozzá, meg a fiú sem volt az esetem egyáltalán. A bulikban már csak így mennek a dolgok: a lányok táncolnak, a fiúk odasündörögnek hozzájuk, és próbálnak bevágódni gyengébbnél gyengébb dumákkal. :D Nagyon ritka esetben tudnak valami érdekessel is szolgálni. :) Az egyik srác például, akit láttam már, hogy régóta szemmel tart, amikor éppen odanéztem, el kezdte a mutatóujjával kaparni a festéket a levegőről... :) Vagyis jelezni kívánta, hogy menjek oda. :D Nem én! Kedvesen mosolyogva én a buksimmal jeleztem vissza, hogy nem bizony öreg, én nem megyek sehova a helyemről. Csak mosolygok az ilyeneken. Én ebből már kinőttem. Bár az igazat megvallva, sosem szerettem az ismerkedés ezen formáját, és éppen ezért nem is nagyon követtem el még régebben sem, amikor még kiscsibe voltam. :)


Jó a buli!
Még jobb a buli!
Valamikor éjjel 1 után kerültünk ki az objektumból mi hárman, Alex, Boka és én. Addigra már szépen mindannyiunknak a magassarkúja annak rendje és módja szerint jól feltörte a lábát. Ezért sem szeretem a magassarkút. :D Valahogyan elvánszorogtunk az autóig, utána meg már csak 10-15 perc volt az út hazáig. Ott aludtunk Bokánál, enyém volt az egész emelet. Másnap délelőtt 10 körül ébredtünk fel, reggeliztünk egy jót, dumáltunk egy kicsit az udvaron, és terveztük a további programokat vasárnapra. Azaz ők ketten tervezték maguknak, én meg tudtam, hogy megyek a Magyar Házba délután. Régen voltam már, gondoltam megnézem mi folyik ott. Dél körül aztán útnak eredtünk, ki-ki a maga dolgára. azt hiszem a csajok a SeaWorld-be mentek végül. Jól tették. Majd nekem is meglesz valamikor. :)
Miután leparkoltam a szokásos helyen a Balboa Parkban, valami ebédet adó hely után kutattam, mert éhes voltam. Találtam is egy kellemesnek tűnő, félig-meddig nyitott éttermet. Rendeltem egy jó nagy szendvicsfélét, nem is bírtam megenni mind, ezért eltetettem szűkösebb időkre. :) Ezután fogtam magam és bevetődtem a Magyar Házba. Elbeszélgettem ugyanazokkal az idősebb emberekkel, akikkel legelőször is találkoztam ott. Fél 5 körül jöttem el, amikor zárni készültek. A vasárnap este már csendes pihenővel telt a szobámban. Az ezutáni hét eseményeit hiába próbálom előkeresni emlékeimben, nagy üresség tátong a helyén, ahogyan a noteszemben is csak üres fehér lapok következnek, miután lapoztam a következő oldalra. :) Hiszen a jegyzeteim nélkül aligha emlékeznék mindenre az elmúlt 1 hónapból. De sajnos ezt sem írom olyan szorgalmasan. A hétköznapok sorai rendszerint üresen maradnak. Talán mert hétköznap nem történik semmi különös, csak a szokásos menetrend: reggel kelünk, gyerekek suliban, majd suli után házi, szakkörök. 

A hétvége (szeptember 8-9. - csak a tisztánlátás végett) viszont még eseménydúsabbnak ígérkezett (és az is lett), mint az előző. Szombaton próbáltam magam kialudni, ami azt jelentette, hogy kb. negyed 10-ig sikerült is. Utána gyors készülődés és már koccoltam is le délelőtt. Mai-jal mentünk a Balboa Parkba, hiszen aznap kora délutánra a Museum of Man volt megbeszélve. Mindenki biztos látta már képeken azt a magasabb toronyfélét, na ott van a Museum of Man, ami lényegében az ember történetét mondja el a kezdetektől egészen mostanáig, illetve már-már a jövőt fürkészve. Hogyan éltünk az őskorban, hogy néztek ki az elődeink, milyen eszközöket használtunk, hogyan fejlődtünk az évezredek során. Eleinte azt hittem nem lesz érdekes, de aztán nem bántam meg végül, hogy benéztünk oda is. Utána sétáltunk egy kicsit a parkban, megebédeltünk, leültünk kicsit az árnyákba és beszélgettünk. Nagyon szeretem ezt a parkot. Gyönyörű. Nem hiszem, hogy van még egy ilyen szép park közel s távol. Nekem ez a legszebb. :) 

Balboa Parkban


Mai-jal
Mielőtt elindultunk volna La Jollára egy házibuliba, pontosabban apartman-buliba, végignéztünk egy bűvészelőadást a parkban az El Pradon. Nem volt rossz az ürge, meg kell hagyni. Fél 3 körül láttuk elérkezettnek az időt, hogy lépjünk. Megvolt a pontos cím, csak én attól féltem, hogy nem találunk parkolóhelyet. Mindig ez a legnagyobb félelmem. De szerencsére elég hamar, szinte a ház előtt elcsíptünk egy helyet, így kis lelkem is megnyugodott. Mivel bőven volt még időnk 4-ig, amikorra is a többiek (au pairek) ígérték az érkezésüket, elindultunk felkutatni egy Starbucks-ot. :) Mi mást?! Kisebb gyalogtúra után találtunk is egyet, persze sokkal közelebb a lakáshoz, mint gondoltuk volna. Felfrissültünk, és irány a kecó. Azt mondanom sem kell, hogy úgy mentünk oda, hogy senkit nem ismertünk, azt sem tudtuk ki lesz a házigazda. Az egyik au pair barátnőnk hívott meg minket ide. Szóval ilyen barátnak a barátjának a barátainak az ismerősei voltunk kb. Amikor bekopogtunk az ajtón, illedelmesen megkérdeztük, hogy jó helyen járunk-e, vagyis: itt van A BULI? :D A válasz egyértelmű volt: persze, kerüljünk beljebb. Még nagyon a party elején voltunk, összesen vagy öten vagy hatan voltak még csak ott. Két fiú, a többi lány. Mindenki ilyen 20-28 közötti lehetett. Letettük az asztalra amit hoztunk, megkínáltak minket itókával. Mivel vezettem, én nem kértem semmi alkoholosat. Elkezdtünk beszélgetni, ki honnan jött, miért van itt. Szinte mindenki a UCSD-n hallgató, fél vagy 1 évre jöttek az Egyesült Államokba. Mindenki nagyon kedves volt, jókat dumáltunk. Közben persze folyamatosan szivárogtak be az emberek az ajtón, ablakon. :D Jó, leginkább az előbbin. Befutottak a csajok is a clusterünkből, végre ismerős arcokat is láttunk. Aztán egyszer csak arra eszmélt az ember, hogy tömve van a kéró. De tényleg. Volunk vagy 50-60-an este 7 felé már. És ezzel nem túlzok. elkezdtem számolni, és valahol 45-nél megakadtam, de az csak a látható része volt az embereknek. És még voltak kint az erkélyen vagy tizen, a másik szobában, a fürdőben, az ágyneműtartóban.... Szóval... Voltunk 60-an szerintem. A lakás maga nem volt nagy, mint egy tipikus egyetemista albérlet, úgy nézett ki. Egy nappali, egy szoba, konyha, fürdő. Sokféle emberrel beszélgettem, lányokkal, fiúkkal, főként fiúkkal. Gyorsan elment az idő. Mivel nem kevesen voltunk, nem nagy helyen, na és persze kis musica is szólt, az sem éppen a leghalkabban, időről időre feltűnt egy nagyika az ajtóban (olyan 70-hez közelített erőteljesen), aki szerette volna feloszlatni ezt az egész banzájt. Már este 7-kor ott toporzékolt az öreglány, hogy el kéne kussolni, mert ez így nem pálya, hogy ekkora hangzavar van itt "éjjelek éjjelén". :D Persze próbálták őt csitítani. Nem tudom mi történt, de nem sokra rá megjelent egy biztosúr az ajtóban. Én nem nagyon foglalkoztam vele, de jobb is, mert amilyen gyorsan jött, úgy is ment. Aztán egyszer csak megint feltűnik a mamika... Mondtam is poénból a csajoknak, hogy biztosan bulizni szeretne velünk. Lehet, hogy nem álltam messze az igazságtól, mert amikor harmadszorra került elő, feltűnően jobb kedve volt. Sokkal vidámabb, mondjuk úgy, hogy felszabadultabb volt... Magyarul teljesen úgy tűnt, mint aki becsiccsentett, vagy inkább beszívott... A Valami Amerikából jutott eszembe a takarítónéni, aki bepuszilta a füves sütiket. :) Folyamatosan vigyorgott, lökte a poénokat, meg a jópofa dumát. Fennhangon, erősen megnyomva a mondat elejét harsogta, hogy Shut up! (Kuss!) :D Pár srác próbálta megpuhítani, és a nagyika látszólag élvezte a helyzetet... Szinte már-már flörtölt velük. :D Amikor az egyik srác odahajolt hozzá és valamit mondott neki - amit én nem hallottam, mert nem voltam olyan közel -, olyan szitu kerekedett, hogy mindenki egyhangúan elkezdte kántálni, hogy "Kiss, kiss, kiss'" (Csókot, csókot!). :) Nagyi csak forgatta a szemeit, a srác húzta a száját, de nyilván nem lett a végén kiss. :) Közben már hoztak a néninek valami rövidet is, és azt próbálták legurítani a torkán, de a néni ellenállt... egy ideig... :D Aztán eltűnt a folyadék a pohárból... Hogy most azt a mamika húzta le, vagy valaki megunta az udvarlást és kikapta a kezéből, nem tudom. Mindenesetre ez egy rendkívül érdekes és emlékezetes jelenetként marad meg bennem ebből a házibuliból. 

Házibuli eleje
Olyan 10 óra tájékán indultunk el a lakásból, hogy PB-re (Pacific Beach-re) menjünk buliba. Mivel öten voltunk csajok, ezért egy autóval mentünk. Szerencsére nem az enyémmel. Jobb ha más vezet, a parkolás miatt, haha. :) Persze amikor elindultunk, valahogy nem láttam az autómat a helyén. Kicsit ideges lettem, mert nagyon zavart, hogy amikor meg akartam kuksizni, hogy jól van-e a drágaszág és elhajtottunk a körülbelüli pozíciója mellett, nem láttam sehol... Egészen PB-ig rágtam a körmömet, hogy mi van ha ellopták.... A lányok ott nyugtatgattak, hogy San Diegóban ez nem szokás, nem kell ez miatt aggódni. Főleg nem azon a környéken, ahol parkoltunk. Nagy nehezen lenyugodtam, de azért bennem volt kicsit egész este ez a dolog. Ettől függetlenül azért sikerült jól éreznem magam. Egy szuper kis pub-ba mentünk. Alul is volt zenebona, táncika, felül is. Szóval volt minden, ami kell. Képeknek híján vagyok, mivel nem nagyon szoktam magammal vinni ilyen helyekre a fényképezőgépemet, leginkább a mérete miatt. Így csak másoktól elcsórt fotókkal tudok szolgálni. 


Szemek... :D
Ebben a buliban zárásig, azaz kb. fél 2-ig voltunk. Mielőtt hazaindultunk volna PB-ről, szerettünk volna egyet enni, de nem jött össze, mert bárhova ahova be akartunk menni, már zárva volt. Pedig bent sokan ültek, vígan lakmároztak, nekünk meg maradt az utca. Közben a brazil leányzó ellépett a verdáért a közeli utcába, de sajnos eltévedt. Persze nem volt egyedül... :D Telefonon értekeztünk folyamatosan, próbáltuk GPS-en belőni a személyautó pontos koordinátáit. Kerek 1 órát dekkoltunk az utcán, fáradtan, éhesen, átfázva. Közben persze furábbnál furább alakokkal találkoztunk. Volt egy olyan fiútársaság, aki például egy bevásárlókocsit tolt maga előtt és egy valami oltári nagy zászlót lengetett - feltehetően nem úgy találták az utcán heverve ezeket a dolgokat... 
Amikor aztán 1 óra kemény várakozás után meguntuk a dolgot, felkerekedtünk, hogy megkeressük a kocsit. Ahogy elindultunk, szép komótosan sétál velünk szemben Karine, a brazil lány és kísérője, egy brazil fiatalember személyében, akivel még a pub-ban futottunk össze. Mi meg azt hittük már rég megtalálták a tütüt. Együttes erővel aztán csakhamar meglett az autó. Ezt követően semmi akadálya nem volt, hogy visszatérjünk La Jollára, a korábbi házibuli utcájába, ahol mindannyian hagytuk a kocsinkat. Én előre féltem mi lesz, ha nem lesz ott... De szerencsére a helyén volt a kicsike. Egy kő esett le a szívemről. Mai-jal átpattantunk a Hondába és már hasítottunk is az éjszakába hazafelé. Éjjel 3-  fél 4 körül járt az idő. Az autópályán alig volt forgalom, de figyelnem kellett, hogy be ne aludjak. Szerencsére annyira nem volt vészes a helyzet, simán hazaértünk. 4 óra körül kerültem ágyba.

Vasárnap nem alhattam olyan sokáig, mert délben au pair találkozónk volt a belvárosban Seaport Village-ben, ahol korábban Bebével futottam össze. Fél 11 körül már kikecmeregtem az ágyból, gyors zuhany, összecihelődés, és fél 12-kor start. Pontosan 11.59-kor gurultam be a parkolóba, ahol egészen véletlenül 2 mp alatt találtam helyet, mert valaki akkor ment el. Így teljesen pontosan, délben ott voltam a találkozási pontunkon Seaport Village-ben. Mondjuk ha kések sem történik tragédia, hiszen mindösszesen a koordinátorunk, D., Mai, valamint egy ukrán au pair csajszi (akivel előtte még nem találkoztam), valamint a csajszi férje voltak még csak ott. Az ukrán leányzó, ha jól tudom már 2 éve van kint, lehet, hogy már nem is au pair, mert lejárt a 2 év, de lehet, hogy csak most jár le valamikor, de már férjhez ment itt kint. Hamarosan befutott még 3 lány, Karine, Laura és Lorena, akikkel előző nap bulizni voltunk. Milyen érdekes, hogy csak mi voltunk ott, akik előző nap hajnalig buliztak. :) D. a koordinátorunk értékelte, hogy egy ilyen crazy éjszaka után is tiszteletünket tesszük a meetingen.

Au pair meeting Seaport Village-ben
 Csak 2 órát voltunk Seaport Village-ben, ezalatt tettünk egy rövid sétát, de olyan meleg volt, hogy beficcentünk gyorsan egy étterembe és megebédeltünk. 2 órakor aztán mindenki ment amerre látott. Jómagam a Balboa Park felé vettem az irányt, hiszen megígértem egy kedves magyar ismerősömnek, hogy benézek a házba, mivel volt számomra valami meglepetése. Fél 3 körül érkeztem meg a házba, ez alkalommal is főként idősebbek voltak, egyedül B., akit imént említettem és én voltam a fiatalabb generáció képviselője. Mivel nemrég Kínában járt, és volt olyan kedves és jófej, gondolt rám, és hozott nekem egy teásbögrét és kínai teát. Megköszöntem szépen, beszélgettünk kicsit, és ezúttal nem maradtam zárásig, hanem röpke 1 óra után távoztam. 
Estefelé Alexszel találkoztam itthon Chula Vistában, és elmentünk shoppingolni. Elvitt a Kohl's-ba, ami mindvégig ott volt a szemem előtt, de sosem mentem be. Én hülye?! Vagy inkább én okos?! Amint betoppantunk azonnal magával ragadott a hely. Egyszerűen ezt a helyet nekem találták ki. Tele van olyan ruhákkal, amilyeneket szeretek. Eddig az volt a nagy gondom, hogy sehol nem találtam igazán kedvemre való cuccokat. Erre itt minden megvan egy helyen. Szinte elsőre beleszerettem vagy 30 ruhadarabba. Egyenesen ugráltam örömömben. A felhőtlen örömmámor közepette az is tudatosult bennem, hogy ezennel a spórolás időszakának vége... Tisztában voltam vele, hogy amilyen jót tett Alex velem, olyannyira rosszat is. :) Mondtam is neki, hogy utállak Alex. :P Természetesen aznap este nem jöhettem el onnan üres kézzel. Vettem pár szép ruhadarabot.... Aztán a következő héten hétfőn ismét bekukkantottam a boltba, mi újság. Hát az újság az volt, hogy megint vásároltam egy adag ruhát. :D Aztán valahogy annyira elkapott a bolt miliője, hogy a héten még háromszor mentem be, és mindháromszor vettem valamit... Ez gáz? :D Igazából, nem vészes, mert mindig kaptam kupont, és így a következő vásárlás sokkal olcsóbb volt. Azt mondhatom, hogy kifejezetten jó üzleteket csináltam. Annyira nem csappant meg a bankszámlám, de ugyanakkor sok új szép darabbal gazdagodott a ruhatáram. Ez pedig kifejezetten jót tesz a lelkemnek és az idegrendszeremnek is. :)
Azon a héten kaptam a szobámba egy új, nagyobb fiókos szekrényt. Nyilván annyit vásároltam a Kohl's-ban, hogy muszáj volt a host családnak beneveznie egy új szekrényre haha. :) Lényeg, hogy jól jött. Nem mintha nem volna elég hely a ruhás fülkében, de így még nagyobb helyem van. 


Lassan zárom ezt a bejegyzést, a következőben az ezt követő hétvégékről fogok írni, amik szintén eseménydúsan sikerültek. Azt mondhatnám, hogy még jobbak voltak, mint az előző hetek. :) Buliztunk, magyar pikniken voltam, cápákat mentem lesni. :)

Szép hétvégét mindenkinek!

Thursday, September 20, 2012

Még mindig San Francisco

Mivel nagyon-nagyon le vagyok maradva, ezért próbálom röviden, de lényegretörően összefoglalni a maradék 3 napot, aztán egy külön bejegyzésben az elmaradt hetek beszámolóit, hiszen jó volna utolérni magam...

2. nap, szombat

Szombaton szintén hasonló időben keltünk, mint előző nap. Délelőtt fél 10-kor startoltunk el otthonról, és egyenesen a Pier 33 felé vettük az irányt, ahonnan az Alcatrazhoz indulnak a hajók. Azonban parkolóhelyet nem találtunk, ami volt, arra egy vagyont kellett volna fizetni, ezért Ibsen kitalálta, hogy menjünk el a nagyszülei házához, akik kb. 10 percre laktak onnan autóval, és az ő házuk előtt tudunk parkolni. El is mentünk, bár szerintem kicsit több volt mint 10 perc. Ibsen felhívta közben a nagyapját, aki nem vette fel... Így végül ezt az ötletet elvetettük, és megpróbáltunk ott a környező utcákban találni parkolóhelyet. És teljesen véletlenül 5 másodperc alatt össze is jött, és amint kiszálltunk az autóból egy taxi jött velünk szembe... Leintettük és elvitettük magunkat a Pier 33-hoz. A taxi sofőr pakisztáni volt, és nagyon jól tudta hol van Magyarország, még pár szomszédországot is felsorolt. Miután kidobott minket a célállomásunkon, vettünk egy kis elemózsiát és innivalót az útra. Aztán jöhetett a hosszadalmas sorban állás. A hajónk délben indult, pontosan fél órával előtte álltunk be a sorba, az interneten vásárolt jegyünk már ugye a kezünkben volt, de így is éppen délben kerültünk fel a hajóra. Aznap nagyon hideg volt, legalábbis ahhoz képest, hogy nyár volt. Egész nap borús, esőre hajló volt az időjárás, sőt, kicsit még szemerkélt is időnként. Bőrdzseki, hosszúnadrág, cipő bőven elkelt. Nem éppen ideális hajókázós vagy kirándulóidő. Bevallom őszintén ez engem nem igazán tudott eltántorítani az aznapi terveimtől, bár jobban örültem volna ha süt a nap. Ahogy közeledtünk az Alcatraz felé, kíváncsian fürkésztem a szigetet. A köd akkora volt, hogy a Golden Gate hidat szinte egyáltalán nem lehetett látni, pedig nem voltunk messze tőle... Ahogy előtűnt a Alcatraz, mintha csak valami horrorfilmben lévő jelenetet látnék: a ködből hirtelen feltűnik egy elhagyatottnak tűnő szellem-járta sziget (kis túlzással persze) a tetején valami toronyfélével.

Hajóról a város
Alcatraz
,,Hát itt vagyok..."

Először pár perces terepfelmérést tartottunk, mi merre hogyan. Aztán egy gyors ,,Pózolj Alcatraz táblával" történet után nekilódultunk a dombnak, és elkezdtünk ismerkedni a híres börtönnel.




Érdekes épületek mellett suhantunk el, míg felértünk a domb tetejére, és megcsodálhattuk a cellákat. Hiszen valljuk be, a legtöbb idelátogatónak az a nap fénypontja, amikor ő maga is egy kicsit beleszippanthat a levegőbe a cellák egyikében, ahol többek között maga a hírhedt bűnöző, Al Capone is raboskodott. 






Ablakban integető bányász
Művész-lak
Miután végigjártuk a cellákat, megvoltak a kötelező képek, megtekintettük az ebédlőt, ahol a rabok nap mint nap finomabbnál finomabb mennyei mannát vehettek magukhoz, és ahol többnyire (a filmekben) a kisebb-nagyobb börtönlázadások szoktak kitörni. Még az utolsó nap menüje is ki volt téve a falra. 

Nyamm-nyamm
A sebhelyesarcú...
Utána még egyszer végigjártuk a folyosót, ahol a cellák vannak, megtekintettük a beszélő-részt, valamint a vezérlőt, és kinéztünk az udvarra is, ahol annak idején a rabok sétafikálhattak kicsit. Hát nem egy "álmaim kertje" típusú barátságos, pillangókkal és virágokkal teli egy valami... Bár nem is vártuk, hogy az legyen. :)


Bő 2 óra járkálás után úgy döntöttünk, hogy mindent láttunk, amit látni szerettünk volna, és szépen lementünk az állomás részre várni a hajónkat. Körülbelül fél óránként jöttek a hajók, így a következőre is csak 29 percet kellett várni, mert az előző éppen az orrunk előtt ment el. Továbbra sem lett jobb idő, így a várakozásban sem barnultam le túlzottan. A visszafelé úton azt tervezgettük mi legyen az aznapi program még. Én minden felvetésnek örültem, mint majom a farkának, hiszen minél több mindent szerettem volna látni imádott városomból. Bólogattam még arra is szerintem, amire nem kellett volna. :D Miután ismét taxit fogtunk, visszamentünk a tütüért, lementünk a partra, és 5 perc séta után úgy döntöttünk, elég a novemberi időjárásból, és menjünk melegebb helyre... Így történt, hogy egy kellemes indiai étteremben kötöttünk ki, egyrészt, mert éhesek voltunk, másrészt mert éhesek voltunk, ja meg, hűvös volt kint. Soha életemben azelőtt nem ettem indiai ételt, el nem tudtam képzelni mi vár rám. Biztos, ami biztos, nem túl erősre kértem a kaját, mondtam, hogy elég lesz a közepes. Bár lettem volna még jobban elővigyázatos... A közepesen fűszeres ételtől majdnem tüzet okádtam. 5 liter vizet legurítottam mellé, mert szerintem ott helyben felgyulladtam volna, ha nem teszem. Ettől az apróságtól eltekintve nagyon finom volt a kaja, kifejezetten ínyemre való. Legközelebb viszont tuti valami extra soft változatot kérek. Az étel mellé kedves Ibsen barátom rendelt valami indiai kenyér félét. Nem tudom már a nevét pontosan, de ez volt élete legjobb húzása, mivel az a kenyér annyira finom volt, hogy azt elmondani nem tudom. Olyannyira, hogy az összeset elettem előle, sőt még rendeltünk is utána egy újabb adagot. Egyébként nem annyira kenyér formája van, mint inkább a pitára hasonlít, amit a gyroshoz szoktak adni. De az íze... Hm... Isteni. Ajánlom mindenkinek, aki még nem próbálta. 
Szombaton még az Alamo Square volt tervbe véve, ahol azok a filmekből jól ismert, tipikus viktoriánus házak sorakoznak. Ez is egy várva várt pillanat volt számomra, de a rossz időjárás miatt nem teljesen azt kaptam, amit vártam. De ettől még örültem, hogy ott lehettem. 


Kár, hogy a városra nem lehet rálátni a köd miatt...


Késő délután hazafelé vettük az irányt, és Oaklandben, a Lake Merrit nevezetű, a város közepén fekvő, szép időben még kellemes helynek is nevezhető tavacskánál tettünk egy 20 perces sétát. Abban a barátságtalan, hűvös időben nem igazán láttam meg a helyben rejlő szépségeket, de Ibsen állította, hogy nagyon jó kis hely. Hát jó időben biztos az. De aznap nem igazán volt csúcsformában, az egyszer biztos. 

Lake Merrit, Oakland
Mielőtt teljesen besötétedett, már úton voltunk Alameda felé. Fáradtak voltunk a nap végére, így csak egy rövid internetezés, vacsi fért bele. Mielőtt lefeküdtünk volna, Ibsen bekopogtatott hozzám és ezzel lepett meg:

Gyümölcstál
Erre nem számítottam, és amikor kérdeztem, hogy de hát ezt miért kapom, azt mondta, mert a vendége vagyok... :) Na jó, de azért nem kell itt túlzásokba esni, mindenesetre nagyon örültem neki. Láthatjátok, hogy nagyon jó dolgom volt. Mielőtt álomra szenderültem volna, bekapcsoltam a tv-t, és az volt az első mondat, ami megütötte a fülemet, hogy Oaklandben pár órája lövöldözés volt és meg is öltek valakit. Ibsen elmondása szerint ez mindennapos jelenség ott... Szerencsére mi nem Oaklandben voltunk (csak épp pár órával azelőtt amikor az eset történt...), és amúgy is, általában egy bizonyos körből való, fekete emberek gyilkolják egymást, nem pedig csak úgy találomra az utcán a járókelőket puffantják le... Így már mindjárt nyugodtabban hajtottam álomra a buksimat. :D


3. nap, vasárnap

Szép napnak ígérkező vasárnapra ébredtünk reggel. Aznapi teendők és megnézendő helyek: Union Square, Cable Car-ozás, Fisherman's Wharf, magyar étterem. Bevallom őszintén, nekem talán ez a nap tetszett összességében a legjobban, bár a pénteki is fenomenális volt, és hát mégis csak akkor voltam a Golden Gate hídnál. Mivel ismételten csak nem találtunk a BART állomásnál parkolóhelyet, így újra kocsival mentünk be a városba. Nem mondom, hogy bántam, de kipróbáltam volna a vonatot is. Az Union Square-nél egy parkolóházban tettük le a verdát és miután megvettük a nem olcsó jegyet a cable car-ra, megkezdtük a közel 1 órás sorban állást. Ugyanis rengetegen szerették volna meglovagolni a híres cable car-t, így hosszú sor végére kellett beállnunk. De gyorsan elment az idő, nézegelődtünk ki a fejünkből jobbra-balra, mindig volt valami érdekes, s közben képeket készítettünk és beszélgettünk. 


Itt még csak egy pózolás erejéig...

video

Amikor aztán sorra kerültünk és megérkezett a mi járatunk, már előre megfontolt szándékkal pontosan arra a helyre álltam, ahova elterveztem. Ibsen inkább az ülést választotta, én viszont mindenképpen ott akartam lógni a cable car oldalán. Pár perc múlva pedig kezdetét vette a San Franciscóban töltött 4 napom legélvezetesebb 20 perce... Én még így se óvodában, sem a búcsúban a ringliseken nem éreztem olyan jól magam, mint akkor ott. Imádtam. :) Ahogy ott elsuhantunk az autók mellett, nekilódultunk egy-egy dombról lefelé, vagy éppen küzdöttünk a feljutásért, az mind-mind külön élmény volt számomra. Attól féltem már, hogy elfelejtek kapaszkodni a nagy örömmámorban, de szerencsére nem borultam le egyszer sem a cable car-ról.

"Lovagoltam a pacin." :)
Gyííí!


video



Perui vendéglátóm
Az Union Square-ről a Fisherman's Wharfig közlekedett a cable car, és itt megint megfordítják, és megy vissza... Itt mindjárt bedobtunk egy gyors ebédet és megkezdtük több órás vándorlásunkat a városnak ezen a csodálatos, emberektől és mindenféle önjelölt - de helyenként igen tehetséges - bűvészektől, művészektől, akrobatáktól hemzsegő részén. Egy másodpercig sem tudtál unatkozni, mindig volt mit nézni és/vagy hallgatni.

Megérkeztünk.


Golden man
Silver man
Fókák

Megint Alcatraz :)


Ide én most bemegyek, jó?
Ők itt vajon mit láthattak???

Fáraót hurcoló múmia a zebrán, most ezen mit kell csodálkozni?!

Igenis, létezik Superman!!!

Órákig tudnék áradozni a helyről, ódákat tudnék zengeni róla, de nem teszem (ezt már megtettem a hidamnál haha). Egyszóval: aki tervezi, hogy SF-ba látogat, ki ne hagyja se a cable carozást, se a Fisherman's Wharf-ot, bűn lenne!!! :)
Miután visszaértünk az Union Square-re, egy röpke órácskát eltöltöttünk a téren, jobbára fényképezéssel, de azért én időnként meg-megálltam pár perc erejéig - ahogy azt egy kedves barátnőm is javasolta mielőtt SF-ba látogattam - és csak úgy élveztem az egész pillanatot, az ottlét örömét, próbáltam befogadni elmémbe és egész lényembe a hely szellemét. Ezt egyszerűen nem tudom másképp megfogalmazni. Szóval, érti mindenki mit akarok mondani. :) Ezt egyébként eljátszottam szinte az összes helyszínnél. 

Union Square


















Union Square után fogtuk a verdát és egyenesen a magyar étterem felé hasítottunk, ahova Ibsen már vagy 1 éve szeretne ellátogatni. Egyáltalán nem könnyen találtuk meg, jó fél órát kellett kavarogni a környéken, mire rábukkantunk. Nem volt kint egyszerűen az étterem neve, először el is mentünk mellette, nem gondoltuk, hogy oda be lehet menni... Pláne nem, hogy enni... Aztán amikor meglett, Ibsen még várni akart, mert hát nem úgy van az, hogy csak úgy berontunk, hogy hát itt vagyunk végre, megjöttünk, adjatok asztalt, mert én magyar vagyok ám! Kedves vendéglátóm meg akarta adni a módját, és szeretett volna úgymond csúcsidőben megvacsorázni, amikor tömve van az étterem. Mert hogy az úgy jó... :) Én csak mosolyogtam, de természetesen úgy tettem, ahogy ő kívánta. Hát ez a várakozás alig volt szerintem 10 vagy 15 perc. :D Amikor bementünk, nem igazán éreztem, hogy ez egy magyar étterem volna. Semmi erre utaló jelet nem véltem felfedezni. A pincérnő sem tudott magyarul. Amikor elém tették az étlapot, csak elvétve véltem felfedezni magyaros ételeket, mint például lángos vagy nokedli. Ezen kívül még hurka és kolbász volt a terítéken, meg talán valamiféle halászlé. Ja, meg túró és kefír. Amikor Ibsent már annyira furdalta a kíváncsiság, hogy most akkor ez az étterem hol magyar, megkérdezte a pincérnőt... Azt a választ kaptuk, hogy az egyik szakács kicsit tud magyarul, idehívhatja... Hát jó, hívd. Jött is 5 perc múlva... Bemutatkozik, hogy Miklós vadzsok, madzsar vadzsok. Csakhamar kiderült, hogy én többet beszélek jelenleg olaszul, mint ő magyarul. Vagyis jobbára angolul tudott válaszolni a kérdéseimre, pár magyar szóval megtűzdelve, éppen csak annyira, hogy Ibsen ne értse meg a mondat lényegét. :D Abban maradtunk, hogy csinál nekünk egy olyan ételt, ami a chicken paprikáshoz, azaz a csirkepaprikáshoz hasonlít, állítása szerint szinte ugyanaz, csak egy kicsit ők átalakították... Oké mondom, kiváló. Akkor hozzá értelemszerűen nokedlit rendeltünk, valamint még biztos, ami biztos alapon, lángost előételnek. :) Azt talán nem ronthatják el annyira. Kisvártatva jött is a lángos. Lángos formája is volt hál'istennek. Viszont az a szósz, amit ráöntöttek, az sehogy sem passzolt össze a lángossal. Fogalmam sincs hol találták azt a löttyöt rá, szerintem az eső után a mohákkal teli ereszcsatornából kaparták le előző nap és tették rá a lángosunkra, mert irtó pocsék lett tőle az íze, az amúgy lángos ízére hasonlító lángosnak. 1 darabot kértünk ketten, hát majdnem a fele megmaradt annak az 1 darab szerencsétlen lángosnak. Ezek után már nem ringattam magam hiú ábrándokba a főfogást illetően. Tudtam és éreztem,  hogy a mai nappal a magyar konyha leszerepel perui barátom szemében. Bár hozzáteszem, hogy azért ezt nem lehet magyarnak nevezni. Amikor aztán meghozták az állítólagosan csirkepaprikáshoz rendkívül hasonlító ételt, akkor aztán végképp tudtam, hogy ez a hely annyira magyar, mint amennyire én vagyok amerikai... Hát az minden volt, de csirkepaprikás nem. De ezt még überelni is tudták, ugyanis a nokedli, az szerintem egyenesen egy másik bolygóról érkezett fénypostán, de hogy az nem itt a Földön készült, és főleg nem Magyarországon hívják azt nokedlinak, az tuti. Még csak nem is hasonlított rá. Se kinézetre, se ízre. Valami krumpli meg túróféleség lehetett benne. Arról ne is beszéljünk, hogy kemény 3 darabbal bökték ki a szemünket. :D Mondanom sem kell, hogy aznap nem ettük magunkat degeszre, és hogy a fele ott is maradt a tálon... Kissé csalódottan, kissé éhesen, de nem letörve tértünk aznap este haza a fake magyar étteremből.


Erre a képre gyúrt már fél éve :)
A töltött húshoz több köze volt az ételnek, mint a csirkepaprikáshoz

4. nap, hétfő

Az utolsó napom San Franciscóban... Ibsennek elvileg dolgoznia kellett volna déltől, és így eredetileg az volt a terv, hogy nem megyünk be a városba, hanem már csak a reptérre estefele. Ám a délelőtt folyamán beugrott a melóhelyére drága vendéglátóm, és nagy szerencséjére (na meg persze az enyémre), éppen a legjobb munkahelyi barátja volt aznap a felettese, így megkapta az egész napot off-nak. Szuper. Így nem volt kérdéses: irány SF.
Első utunk a Coit Tower-hez vezetett, ami egy domb tetején található és csodálatos kilátás nyílik a városra. Gyönyörködtünk egy sort, majd kettőt, készítettem sok-sok fotót, aztán legurultunk a Ferry Buildinghez, és tettünk pár kör sétát, miután nagy nehezen, vért izzadva találtunk parkolóhelyet. 




Coit Tower







Messze távolban a Lombard Street
Transamerica Pyramid

Ferry Building


Ferry Building
Ez itt az


Van ez így...


Mivel már nem voltunk annyira időmilliomosok, mint az elmúlt napokban, hiszen a gépem aznap este 7.40 körül indult, ezért 4-5 óra magasságában illet elindulni a reptérre, mert a forgalmat ismerve (mármint azt Ibsen ismerte, nekem csak halvány sejtésem volt az elmúlt pár nap tapasztalatai alapján), nem ártott időben útra kelni. Amikor elstartoltunk a parkolóhelyünkről és még itt voltunk a környéken, ahol az utolsó képek is készültek, az előttünk lévő autóból a sofőr sűrű nemzetközi kézjeleket adott felénk... :D Magyarul a középső ujját mutogatta. Kérdeztem Ibsent, hogy ezt most nekünk szánja vagy csak úgy örömében dugdosgatja ki a kezét 5 másodpercenként az ablakon. Igen, bizony ezt egyenesen nekünk, vagy talán inkább perui sofőrömnek címezte az "úriember". Arra ugyan nem jöttünk rá, miért, de ha kétségeink támadtak volna afelől, hogy ki is a ,,szerencsés" címzett, csakhamar rájöttünk volna, hiszen a piros lámpánál állva egyszer csak kipattan a kocsiból az ürge és megindul felénk, de csak pár lépést tesz, valamit háborog ott magában és hirtelen visszapattan a kocsiba... Én csak néztem, mint aki kísértetet lát. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy ez most tényleg idejön és kiszed minket a kocsiból, jó esetben csak Ibsent, én meg végignézem, ahogy péppé veri kedves vendéglátómat. De ezzel nem volt vége. Újra kipattant, de most még az előbbinél is gyorsabban visszavágódott a verdájába, és ott mondta magának, össze-vissza hadonászott, mint valami idegbeteg állat. Mivel az is volt. :D Amikor zöldre váltott, nem indult el, hanem egyszer csak el kezdett tolatni felénk... Nem tudom Ibsen került-e már korábban is ilyen szituációba, de nagy rutinosan sokkal hátrébb - vagy 15 méterre állt meg a pasitól, így szerencsére volt egy kis átfutási ideje, míg kicsit megnyugodtak az idegei, és félúton belátta, hogy ezt azért mégsem kéne... Így lefékezett, és végre valahára megindult előre, és elhúzott, de azért még néha-néha belassított és közben nagyon de nagyon mondta. :D  Így utólag már kissé mókás a történet, de akkor ott, bevallom őszintén egy kicsit beparáztam. Örülök, hogy nem lett semmi, és az az őrült nem jött oda hozzánk. 
Ezután kisebb városban való keringés után mentünk egyenesen a reptérre... És milyen jól is tettük, mert a reptéren Ibsen egyszerűen nem találta meg a megfelelő bejáratot a megfelelő parkolóhoz. Már a harmadik körünket tettük, amikor (mindenféle nagyképűség nélkül mondom) kezembe vettem az irányítást, és én diktáltam mikor merre meddig, mert láttam már előre, hogy harmadjára sem fogja eltalálni. :) Így sikerült harmadikra megtalálnunk a megfelelő bejáratot, és sikeresen leparkoltunk a sokadik emeleten. A reptéren jó hosszú sor állt, így én is kénytelen voltam beállni jóval előtte, és oda már Ibsen nem kísérhetett el, így érzékeny búcsút vettünk egymástól. Megköszöntem szépen az elsőosztályú vendéglátást. Mert tényleg az volt. Arról nem is beszélve, hogy alig költöttem pénzt. 
Reptéren minden rendben volt, azonban a gépem késett vagy 40 percet, így már akkor sms-eztem host anyunak, hogy késve érkezem, valószínűleg 9 helyett inkább fél 10 felé. Így is lett, fél 10 környékén landoltunk San Diegóban. Javában sötétben érkeztünk meg, és amikor megpillantottam a várost, valahogy jó érzés fogott el. Mintha egy kicsit hazaérkeztem volna. Nagyon szép látványt nyújtott esti fényekben California legdélebbi nagyvárosa. Jó érzés volt, hogy már csomó helyet felismertem, és nagyon jól tudtam merre van a reptér, hol kell leszállnunk és, hogy egy kört teszünk a város felett. Landolás után már gyorsabban ment minden: pár perc és a kijáratnál voltam. Fürkésztem hol lehet host apuka, mert ő jött értem, de nem láttam sehol. Rácsörögtem, mondta, hogy 2 perc és ott van, így is lett. 2 perccel később már a kocsiban ültem és száguldottunk hazafelé. Útközben jót dumáltunk, kikérdezett SF-ról, meg a további utazási terveimről beszélgettünk. Helyeselte, hogy így belevetem magam a sűrűjébe, és kihasználom a lehetőségeket. 10 után értünk haza, a ház sötét volt, már mindenki nyugovóra tért. Gyors zuhany után én is bedőltem az ágyikómba és átaludtam az egész éjszakát. Másnap már folytatódott minden: kelés, gyerekek suliba vitele stb. 

Nagyon örülök, hogy megjátszottam viszonylag ilyen korán ezt a SF-t. Csodálatos város, minden egyes szeglete tetszett (kivétel a fake magyar étterem haha). Olyan sok helyen még nem voltam itt az USA-ban, de abban biztos vagyok, hogy miután meglesz még pár szuper város, San Francisco akkor is a kedvencek kedvence marad. 

Mindezek augusztus végének a történései, most meg már 3 héttel később járunk. Tehát van mit pótolnom. Főleg, mert egyszerűen nincs megállás, pörögnek az események, zajlik az élet, van mit mesélni. De kapacitásom nincs rá, hogy mindezt most megírjam. Na meg persze mindenről nem is fogok itt beszámolni, legyenek már titkaim nekem is. :) Minden hétvégén megyek valahova, vagy több valahova, alig vagyok itthon 1 vagy 2 órát. Van, hogy szombat reggel lekoccolok, és vasárnap este térek vissza. :D Buli, piknik, beach, városnézés, barátok, magyarok, minden van, ami szem-szájnak ingere. :) Most hétvégén Los Angelest vesszük be, de erről majd néhány bejegyzés múlva ejtek szót, hiszen 3 héttel még adós vagyok. 

Mindenkinek szép hétvégét és miegymást! :)