San Francisco, A város (1. nap)

Ahogy több száz km/óra sebességű száguldás után kezdtünk felemelkedni a levegőbe San Francisco felé, ugyanazt a leírhatatlan boldogságot éreztem, mint amikor először pillantottam meg a magasból a pálmafákkal tarkított gyönyörű San Diego-i tájat... Úgy tűnik, a repülés valamiféle különös, de mindenképpen pozitív érzést vált ki belőlem. A kedvenc részem az, amikor felszállunk és folyamatosan emelkedünk. Az valami isteni... Látod eltávolodni a tájat, minden olyan miniatűrbe vált, mintha egy makettasztal heverne a lábaid előtt/alatt ahogy lenézel a repülőgép ablakából. A csúcspont pedig még csak ezután következik... Ahogy a felhők fölé kerülsz, úgy érzed, ez egy másik világ... Amikor augusztus 23-án csütörtökön este 7 óra előtt felszállt a gép San Diegóból és ahogy a felhők fölé emelkedtünk, meg kellett állapítanom, hogy még életemben nem láttam olyan szépet, mint akkor. Ahogy a nap épp lemenőben volt, és már nem láttad, hiszen a felhők alá bújt, de a sugarai valami, már-már természetellenesen szép pirosas- narancssárgás színt festettek az égboltra, és a felhők, mint valami hófehér, sima, egybefüggő lepel terültek el végig, amerre a szem ellátott, az maga volt a csoda, vagy inkább a mennyország?! :)

És, hogy képet készítettem-e minderről? Természetesen nem. :D A legeslegszebb pillanatokat nem a kamera mögül szeretném nézni... Főleg, ami csak néhány másodpercig vagy percig tart... Ilyenkor le sem tudom venni a szemem a tájról, csak gyönyörködöm és élvezem a pillanatot. Azt hiszem, sokan tudják miről beszélek, és azt is sokan tudják, hogy milyen szép tud lenni fent a magasban, ahol már a madár sem jár...  

 Azért néhány kép van, de ezt már később, repülés közben csináltam.

Landolás előtt..

Valahol California fölött...

 A várva várt extázis elmaradt amikor földet értünk San Franciscóban. Valahogy nem bírtam felfogni, hogy ott vagyok. Nagyon le voltam maradva, nem igazán tudtam átélni vagy inkább átérezni a jelentőségét annak, hogy megérkeztem a városba, ami az első helyen szerepelt az USA-ban mindenképpen meglátogatandó városok listáján. A város, amire a legeslegjobban voltam kíváncsi, és amit csak egyedül a Grand Canyon előz meg az álomhelyek rangsorában. Próbáltam feleszmélni, és kerestem az érzést, amire olyannyira vártam, de valahogy nem jött át... Ezt nem azért írom le, mert csalódtam vagy bármi ilyesmi, csak valahogy amikor az ember otthon van, elérhetetlen távolságban mindettől, úgy gondolja, ha egyszer eljut erre vagy arra a helyre, akkor a megérkezés pillanatában valami hatalmas katarzisban lesz része... Na ez a katarzis-érzés nálam eddig valahogy mindig elmaradt. Ahogy már tettem rá említést, talán egyedül akkor éreztem valami hasonlót, amikor először szálltunk le San Diegóban. De azt inkább álomszerűnek nevezném. Az teljesen olyan volt, mintha álmodnék. Szóval ez a fajta beteljesülésérzés még várat magára. Nem aggódom ez miatt, hiszen meglehet, hogy mindenkivel így van ez, vagy csak egyszerűen nem tudom elkapni vagy engem nem tud elkapni abban a szent pillanatban a várva várt érzés... 

Ez egy része a történetnek. A másik az, hogy a 4 nap alatt volt szerencsém bejárni szinte egész San Francisco-t, a legfontosabb helyszínekre eljutottam, és csakis szuperlatívuszokban beszélhetek eme csodálatos városról. Egyszóval talán úgy fogalmazhatnék, hogy unique, azaz egyedi, nincs párja. Imádtam minden ott töltött percet. Egy helyen van minden, gyönyörű városfekvés, nyüzsgő utcák, furcsa emberek. Egyszerre kelti a felhőkarcolókkal tarkított sosem alvó amerikai metropolisz és a kulturálisan sokszínű európai város érzését. Egy kicsit Amerika, egy kicsit Európa. Ezt éreztem az első perctől fogva.

Röpke 1 óra alatt tettük meg az utat. Este 8 óra után már ott toporogtam a San Francisco-i reptéren és bőszen sasoltam, hogy merre van Ibsen, az én kedves kis San Francisco-i barátocskám, akinél az elkövetkezendő 4 napot töltöttem. Már közel 3 éve ismerjük egymást, majdhogynem napi szinten beszéltünk Facebook-on, de még sosem találkoztunk személyesen, hiszen a világ két túlsó felén éltünk. Annak idején még a Sharetalk nevezetű internetes oldalon bukkantunk egymásra, ahol mindenféle nemzetiségű és nyelvet beszélő emberrel beszélgethetsz. Meg kell adni, hogy milyen nyelvet/nyelveket beszélsz és milyen nyelven szeretnél megtanulni vagy éppen melyiket szeretnéd gyakorolni. Mivel ő valamiféle különös szerelembe esett Magyarországgal, bár még sosem volt itt, így talált rám az oldalon évekkel ezelőtt. Magyarul semmit nem tud, próbálgat tanulni, de a kiejtés miatt nehéz, hiszen hiába tud leírni valamit, ha nem tudja hogyan kell kimondani. Eredetileg Peruból származik, és nagyjából 7-8 éve él az USA-ban, itt San Franciscóban járt egyetemre. Amint a papírjai elrendeződnek a közeljövőben, el fog látogatni Magyarországra és tervei szerint 1 vagy 2 hetet ott tölt. Akkor majd nekem illene felkarolnom, és szívesen meg is teszem, ha már otthon leszek addigra. 
Na de a reptéren tartunk még javában... Nem volt egyszerű megtalálnunk egymást, de végül kiderült, hogy hiába várom a várakozási pontomon, nem tud bejönni a biztonságiak miatt. Negyedóra után végre megtörtént a nagy találkozás, pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem és amilyennek a képekről lejött. Az autója felé vettük az irányt és megindultunk hazafelé. San Francisco mellett, egy Alameda nevezetű városkában lakik, ott bérel házat. A Bay Bridge-en és Oaklanden keresztül lehet odajutni. Közel van a városhoz, csak éppen annyi autó van az autópályán, hogy az valami borzalom. Amint megérkeztünk Alamedába, egy mexikói étteremnél álltunk meg és vacsiztunk meg. Közben persze sokat beszélgettünk, végre már élőben is. Vacsora után hazamentünk, közben felkészített rá, hogy nemcsak a főbérlő tartózkodik otthon, hanem az egyik egyetemi jó barátja is bekéredzkedett hozzá pár napra, mivel a párjával szakítottak, így ne lepődjek meg, hogy az egyiptomi főbérlő csaj mellett egy mexikói sráccal is osztoznom kell a kecón. Nekem mindegy volt. Természetesen külön szobát kaptam, ami csak az enyém volt arra a pár napra, úgyhogy engem nem zavart volna az sem, ha a szobámon kívül még 20-an vannak a házban. A célnak minden tökéletesen megfelelt, szépen megvetett ágy, frissen mosott illatos teljesen vadiúj ágynemű fogadott, külön törölközőt is vett nekem Ibsen, és még egy kisebb hordó víz is oda volt készítve a szobámba, hogy arra se legyen gondom. Mondtam neki, hogy nem kell azért túlzásokba esni, mert még a végén kellemetlenül fogom érezni magam. A főbérlő csaj, és a mexikói srác is nagyon kedvesek, jó fejek, normálisak voltak. Csütörtökön este azonban sokáig nem maradtunk fent, mindenki viszonylag korán eltette magát másnapra. 

Pénteken reggel 8 óra körül ébredtem, hiszen az volt megbeszélve, hogy fél9- 9 körül indulunk el a városba a Golden Gate Bridge-hez. Autóval mentünk, és én már elég izgatott voltam, hiszen ez volt az a nevezetesség, amire a legjobban kíváncsi voltam. Ahogy közeledtünk San Francisco felé a Bay Bridge-en haladva már tökéletesen rá lehetett látni a városra... A belváros a maga hatalmas épületeivel szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem. Elfogott egy kellemes érzés ott belül, de még mindig csak tapogatóztam egy kicsit a félhomályban, hogy na de hát itt vagyok már, és akkor most miért nem történik meg az a bizonyos katarzis?! Vagy inkább ne is kérdezzem, ne is várjam? Egyszerűen ennek ez a menete? Nem is létezik az az érzés, amit akkor képzelünk el, hogy érezhetünk, amikor még elérhetetlen távolságban vagyunk a vágyott dologtól? Meglehet. De ettől még az a szabadságérzet, az a boldogság, ami akkor kerített hatalmába, amikor közeledtünk San Francisco felé, nem lesz kevésbé jelentős. Ibsen azért még tudta fokozni mindezt azzal, hogy összeállított direkt az autóba egy CD-t, amin sok kedvenc számom is szerepel, köztük stílszerűen Scott McKenzie-től (Isten nyugosztalja) a San Francisco, vagy épp The Eagles-től a Hotel California... Útközben ezeket hallgatva és San Francisco utcáin haladva már sikerült elérni azt, hogy csak úgy, néha-néha az igazi megelégedettség mosolya szökött az arcomra, és csak bámultam ki az ablakon és örültem a fejemnek. Egy ilyen pillanat egyikében éreztem azt először, hogy tényleg itt vagyok... Tényleg San Franciscóban vagyok, tényleg Californiában, tényleg az USA-ban, tényleg a világ másik végén, távol az otthontól. Ott vagyok, ahol addig csak álmaimban jártam, ott, ami oly elérhetetlennek tűnt hazulról nézve. És most minden a maga teljes valójában előttem...  Boldogság. :)

Hello Frisco!

Amikor a távolban megpillantottam a hidat... a hidat... vagyis A hidat, percekig le sem tudtam venni róla a szememet. A kezem a fényképezőgéppel együtt lefagyott, lehúztam az ablakot gyorsan, kikerekedett szemekkel csorgattam a nyálam míg oda nem értünk. :) Kb. olyan lehettem, mint egy kiskutya, aki várja a szép nagy csontot a szájába. A parkolóban 10 perc várakozás után sikerült lecsapnunk egy helyre és engem mint valami nagy feketelyuk, magába szippantott a híd. El sem lehetett választani engem, és a hidat. Abban az 1-2 órában majdhogynem szerelmesnek éreztem magam. :D Ezerötszázhatvankettőésfél fotót készíttettem Ibsennel rólam és a hídról, és jómagam is legalább ennyi képet ellőttem csak úgy, főként a Golden Gate-ről. Mármint nyilván róla, hiszen azon sétáltunk, álltunk, de úgy értve, hogy pózolt is nekem. A híd. Még a hatalmas szél sem tudta elfújni az örömömet, amit ott éreztem. Nem mondom, hogy minden pillanatban kellemes hőérzetem volt, mert amikor éppen 1-2 másodperc erejéig feleszméltem, hogy hát nem álmodok, akkor azért érezni lehetett, hogy a rövidnaci és rövidujjú kevés ide... De aztán gyorsan visszamerültem a boldogságba, és onnantól kezdve nem éreztem semmi földi kellemetlenséget vagy fájdalmat. Olyannyira hatalmába kerített a híd, hogy úgy döntöttem, viszek egy kis emléket belőle... Bőszen el kezdtem keresni valami olyan részt, ahonnan könnyedén lecsippenthetek egy festékdarabkát. Sikeresen végre is hajtottam a műveletet. Ibsennek annyira tetszett ez a kis jelenet, hogy kérte, hadd fényképezze le. :) Úgyhogy még erről is van bizonyítékom...

Ezután az ugrás után amúgy úgy begörcsölt a vádlim, hogy úgy sántikáltam vissza a kocsihoz. De megérte! :D Itt a levegőben még az igazi felhőtlen öröm sugárzik az orcámról... 
Szóval miután átsétáltunk a híd túl oldalára és ott is megvoltak a kötelező pózolások és kattintások, igyekeztünk vissza, mert a parkolóóra ketyegett, volt kb. 40 percünk még... Egyébként rendkívül zavaró és idegesítő volt a hídon sétálva a rengeteg biciklis. Hol előtted, hol mögötted jöttek-mentek vagy épp száguldoztak... A járdarész meg ehhez képest túl szűk volt sok helyen. A kilátás a Golden Gate Bridge-ről egyszerűen mesés. Mivel ragyogó, ködmentes napot fogtunk ki, az Alcatrazt is jól ki lehetett venni, valamint a belvárosra és a fél városra rá lehetett látni... 

Miután visszatértünk a valóságba (elhagytuk a hidat :D ), az ezen az utolsó képen is jól kivehető kupola felé vettük az irányt. A Palace of Fine Arts nevű festői környezetben lévő hely lett a következő úticélunk. Tényleg csodálatosan szép maga az amfiteátrum is, de a mellette elterülő tavacska és a körülötte helyet foglaló park is meseszép. Rengeteg madár a vízben, földön, levegőben...ja és a háztetőn...

Szerintem sok ember választja ezt a helyet egy kis csendes pihenő céljából, vagy kiváló helyszín egy randira, bár biztos sokan beszívni járnak ide. :D Szóval mindenre alkalmas tényleg. Egyébként esküvőre készültek elő, és egy zenekar éppen próbált is, amikor arra sétáltunk. Mondtam is az Ibsennek, ha San Franciscóban élnék, biztos itt szeretném az esküvőmet tartani.

A következő állomás a sokak által ismert kanyargós utca, a Lombard Street volt. Autóval közelítettük meg, de először csak leparkoltunk a közelben és gyalog kívántunk lekígyózni rajta és jó sokat pózolni. Ez utóbbit inkább csak én. :D Ez is egy nagy élmény volt megint, hiszen sokat nézegettem interneten mikor még kicsiny hazámban voltam. Teljesen ugyanolyan, mint ahogyan a képeken keresztül ,,megismertem". Nem sokat öregedett. Jól tartja magát. :) Itt is ember ember hátán, mindenki vadul kattogtatta a fényképezőjét, az autók pedig szépen türelmesen, csigalassúsággal gurultak le a világ legkanyargósabb utcaszakaszán... Miután kis lelkem megnyugodott a kellő mennyiségű és típusú elkészített képek birtokában, visszatértünk a tütühöz, bepattantunk és a fénysebesség a nulladikon kilométer/órával ,,lesüvítettünk" mi is az autóval a Lombard Street ezen híres szakaszán. 

Nem meredek, ááá nem...

Ezekből a motorosokból ketten meg is akadtak, az egyik pedig nem is tudott továbbmenni...

A parkoló pozíciónkból sem volt éppen csúnya a kilátás...

Abban a hatalmas száguldó forgalomban rámerészkedtem az úttestre :O

Itt már az autóból...

Ez az óriási traktor előttünk elég gyakori látvány volt SF-ban abban a pár napban, míg ott voltam. Tudnak élni, na. 

Lombard Street után elugrottunk meglesni a City Hall-t is, vagyis a városházát, ha már arrafelé jártunk. Nagyon szép épület, egy-két kattintást azért az is megért. :) Mondjuk az idő már nem volt olyan nagyon szép, eléggé felhős lett, kezdett esteledni is, természetesen melegem sem volt, szóval tényleg csak pár kép erejéig álltunk meg. De míg eljutottunk az "ojektumig" ilyen fura alakok járkáltak az utcán...

Vagy csak én vagyok régimódi? :D

Igazából ez Amerika, pontosabban, az Egyesült Államok... Az tényleg igaz, hogy itt bármi megtörténhet, nem kell rajta csodálkozni.

City Hall

Ezt követően elindultunk vissza Alamedába, elmentünk egy szupermarketbe és bevásároltunk vacsorára és reggelire. Hiába akartam fizetni legalább pár dolgot, ami az én kedvem miatt került a kosárba, de drága vendéglátóm nem engedte. A kasszánál egy fekete hölgy is odaszólt nekem, hogy hagyjam csak, hadd fizesse a pasi. :D Aztán amíg vártunk a sorunkra kicsit beszélgettünk vele, nagyon közvetlen volt, bár nem hinném, hogy túlzottan szomjas volt, de mindenesetre újra és újra bebizonyosodik, hogy itt az USA-ban tényleg sokkal közvetlenebbek az emberek. Barátságosabbak általában, simán leszólítanak, szóba elegyednek veled. Az esti menü fagyasztott pizza volt. Egynek elment. :D Miután beszélgettünk még kicsit, neteztünk egyet, elmentünk aludni, hiszen másnap ismét újabb helyszínek vártak ránk. De az már a következő bejegyzésből derül ki, pontosan merre is jártam akkor szombaton...