Grand Canyon

Egészen pontosan már nem is emlékszem hány órakor, de szombaton korán reggel csörgött az ébresztő a motelban. Még sötét volt odakint. Röpke fél óra alatt összekészülődtünk a nagy és hosszú túrára (akkor én még nem is sejtettem mennyire hosszú is...), és elstartoltunk a megbeszélt helyre Viviékkel találkozni. (Mivel 2 Vivi is van, úgy döntöttem, hogy ebben a bejegyzésben Philly Vivi lesz Vivi, Rehoboth Beach-i Vivi a vezetékneve miatt Wivi, és akkor így nem kell magyarázkodni mindig melyik Viviről is van szó). Úgy történt, hogy már útközben a Stripen összefutottunk, ők még akkor igyekeztek a boltba, mi meg bevártuk őket Katicával. Igencsak meg kellett szaporázni a lépteinket, mert el kellett találnunk a megfelelő helyre az egyik hotel vagy tudom is én mi volt az, parkolóházában. Jó sokat kellett gyalogolnunk, és szorított az idő, féltünk, hogy lekéssük a busztúránkat. Szerencsére sikerült időben odaérni, várni csak pár percet kellett. Miután egy listán megtalálták a nevünk (már akiét), felpattantunk a buszra. Útközben Vegasban megálltunk néhány helyen és újabb felszállók érkeztek. Miután jól kikanyarogtuk magunkat a városban és a sofőr megállás nélkül mondta a magáét, és amikor már olyan jól kényelembe helyeztük magunkat, lefékeztünk és le kellett szállnunk, mert megérkeztünk az útbaigazítási ponthoz. Igen, mivel az még nem az igazi busztúránk volt, hanem csak amolyan "helyi járatos busz", amivel eljutottunk a városon belül az indulási pontunkhoz. Itt szépen sorba állítottak minket egy üres teremben, mintha kivégzésre küldenének minket - ezen röhögtünk a csajokkal is. De tényleg olyan volt. Ott megkaptuk a megfelelő információkat egy fiatalembertől. Ha jól emlékszem az egyik sor a West Rimhez ment, a mi sorunk pedig a South Rimhez. Miután kaptunk egy csini kis karszalagot, mindenki kérhetett ingyen snack-et meg üccsit, ja és kávét is önthettél magadnak ha akartál. Ezt követően Vivivel ellátogattunk a mellékhelyiségbe. Pár perc volt az egész, de arra pont elég volt, hogy nagyban meghatározza és megváltoztassa az elkövetkező több mint 16 óra eseményeit... Ugyanis e pár perces kis kitérő miatt lekéstünk az első buszról, amin már Wivi és Katica vígan foglalták nekünk a helyet. Egészen pontosan egy nagyon unszimpatikus, mogorva öreg bácsi nem engedett fel minket már rá... Hiába mondtuk neki, hogy ott vannak a barátaink is, de a vén fószer csak nem hagyta, hogy jó legyen nekünk. Vivi szerint a texasi nagypapa kiköpött mása volt az öreg, csak nyilván extra bunkó kiadásban. Pedig még a másik busz sofőrje meg is állt, mert Wivi meg Katica intézkedett ott a másik járaton, de a bácsi szúrós tekintete és érces hangja megtántorított minket a cselekvésben. Nem mertünk ellenkezni, lehet kicsit nyuszik voltunk. :) Jött egy másik busz, arra voltunk kénytelenek felszállni. Arra már nyilván felengedett a fazon. Amúgy ő volt az ajtónálló, a névolvasó, kinek mi tetszik. Szóval így esett, hogy a négy magyar lány két külön buszra került. (Egyébként Vegasban ott volt még velünk LA-ből Évi is, de ő már járt a Canyonnál és ezúttal kihagyta, de tudtommal nem unatkozott aznap ő sem. :) ). Katicáéknak nagyon csinos fekete, emeletes busza volt, nekünk meg valami kopott negyedrangú talicska. Annyira mondjuk nem volt durva, egy Kapos Volán távolsági busz szintjét azért megütötte. :) 

Talán fél 8-8 óra magasságában startoltunk el ténylegesen. Az első 1 órát végigbeszélgettük Vivivel, aztán utána ő bedobta a szunyát, talán én is hunytam egy keveset, de jobbára inkább a tájat pásztáztam. Eleinte sivatagban mentünk - persze nem úgy kell elképzelni, hogy tiszta homok volt minden, mi meg puputevére váltottunk a négykerekű helyett -, aztán egyre dimbes-dombosabb lett a táj, aztán sziklás, valójában már alig emlékszem rá. :D Lehet, hogy én is többet aludtam, mint gondolom. :) Az első stop Nevada és Arizona határán volt, ahol is egy 15 percre megpihentünk a Hoover-gátnál. Engem ez meglepetésként ért, mert nem is tudtam róla, hogy ez is benne van a buliban. Igazából Vivi nézte ki ezt a Canyon túrát, én hittem neki, hogy ez jó, és nem is nagyon mélyültem bele mit is tartalmaz pontosan. Szóval ez egy váratlan meglepi volt számomra. Főleg, hogy elég jól meg tudtuk közelíteni a tévében már oly sokszor látott gátat. 

Egyébként itt amikor siettünk a gát felé, útközben a járdán simán elmentem Katicáék mellett, valahogy nem gondoltam rá, hogy itt ismerősökkel is össze lehet futni. :) Ha Vivi nem szól, fel sem tűnik. :D Persze utólag egy Jó napotot odaböktem. Nyilván már a gát hatása alá kerültem, és nem láttam, nem hallottam semmit. Pár percet töltöttünk csak ott, elkészítettük a kötelező képeket, aztán uzsgyi vissza a buszra. Egyébként mielőtt megérkeztünk volna a gáthoz, abban a hitben voltam, hogy a sofőrünk egy fekete pasi, akit enyhén szólva is női hanggal áldott meg az ég, vagy legalábbis, elég vékonykán csengővel, de aztán amikor leszálltunk a buszról, kiderült, hogy egy hölgy az illető, aki inkább elég fiúsan néz ki. Ezt csak mellékesen jegyeztem meg. Amúgy jófej volt nagyon, de ő is végig pofázott vezetés közben. Ezután valahol Arizonában volt a következő állomás, ahol tudtunk kajálni és frissítőket beszerezni. Aztán ismét a monoton buszozás következett egészen a Grand Canyon - hogyan is fogalmazzak - előbejáratáig. Mivel szinte ott voltunk tőle egy köpésre, de még semmit nem láttunk. Talán egy 20 perc buszozásra volt már csak, de meg kellett állni, mert kaptunk ebédet, valamint vetítést is tartottak, már aki befizetett rá. Természetesen mi nem, mivel mi élőben voltunk kíváncsiak rá. Illetve innen indult a helikoptertúra (amire 1 ember ment a buszunkról), ez szintén opcionális volt, jó sok dollárpapáért cserébe persze. Ezt a részt kihagyhattuk volna, mert hosszúra nyúlt, több mint 1 órát, majdnem másfél órát vesztegeltünk itt. Nagyon nem örültünk neki Vivivel, mert már fél 3 is elmúlt és lassan már 7 órája úton voltunk... Amúgy itt ismét találkoztunk Katicával és Wivivel és ezúttal már szóba is álltunk egymással. :) Nehezen akart elindulni a buszunk innen, mivel egy elkalandozó 60-70 körüli nénike nem nagyon akart felszállni. Aztán mikor a sofőr szép lassan elindult, akkor a nénike is elővette az atléta énjét, és 20 éveseket megszégyenítő sprintet vágott le a busz ajtajáig. Persze ettől még senki nem zárta a szívébe... 

Az elkövetkezendő 20 percben már tényleg tűkön ültünk mindketten Vivivel, hogy mikor pillanthatjuk már meg a Grand Canyont. Semmi jele nem volt annak, hogy ott vagyunk, körülöttünk az út mentén erdő, fák sokasága. Egyszer csak begurultunk egy parkolóba, leállt a busz és a sofőrhölgy bemondta, hogy itt vagyunk, pontosan 1 óra 15 percünk van nézelődni. Vivivel összenéztünk, hogy ez most komoly?! 7 óra buszozás után "kemény" 1 órát kapunk a lényegre?! Persze sokat nem bosszankodtunk ezen, hanem megszaporáztuk a lépteinket és megindultunk a Canyon felé. Pár perc múlva elénk tárult a csoda... Most itt kis szünetet tartottam az írásban, mert egyszerűen nem tudom szavakba önteni az érzést, ami akkor tört ki belőlem, amikor az első lépéseket tettem meg felé. Tényleg nem tudom pontosan leírni, de valami isteni érzés. Azt hiszem az a régóta hiányolt katarzis történt meg. :) Olyan hihetetlen volt, hogy ott voltam, de mégis ott voltam, és ezt teljes mértékben át tudtam érezni abban a szent pillanatban. Olyan könnyű lett az egész testem, lelkem, mint még soha. Talán így tudnám kicsit érzékeltetni, mi volt akkor bennem. Lassan már meg-megkopnak az emlékeim arról, hogy mit éreztem pontosan, amikor ezt vagy azt megláttam először itt az USA-ban. Milyen volt például New Yorkba érkezni, vagy San Franciscóba. De erre azt hiszem mindig nagyon pontosan emlékezni fogok. Ez kicsit más volt. Egyetlen egy ilyen pillanat volt ezidáig, amire teljesen tisztán emlékszem, még pedig amikor először landoltam San Diegóban. Ezt az egyet tudom még a mai napig teljesen tisztán felidézni, és emlékezni magára az érzésre. Minden más már kicsit bizonytalan. Még a frissek is. Viszont most már van kettő olyan élményem is, amit nem felejtek el. :) Sajnos azonban az egésznek a varázsán jócskán rontott az, hogy komoly időhiányban szenvedtünk. Valamivel több, mint 1 óra a Grand Canyonra? Hogyan lenne már elég? De ennyi időt adtak nekünk, ennyivel tudtunk gazdálkodni. Mint az őrültek kattintgattunk, pózoltunk így, pózoltunk úgy, nehogy valami kimaradjon. 10 fotó Viviről, 10 fotó Krisztáról, akkor 10 másik fotó Viviről, hasonló beállításúak Krisztáról... :) Erről szólt kb. 1 óra. Kerestük a jobbnál jobb helyeket. Megpillantottuk azt a sziklás kiugró részt, ahova szinte kötelezőnek éreztük kimászni. Nem mondom, hogy életem legnehezebb akadálya volt, de azért egy idősebb néni vagy bácsi nem tudott volna oda kijutni. Úgy csináltuk Vivivel, hogy előzőleg kinéztünk egy tuti kis helyet, ahonnan szuper képet lehet csinálni, az egyikünk ott maradt a 2 fényképezővel meg a táskáinkkal, a másikunk meg addig szépen kikúszott a sziklára és modellkedett egyet. :) Emlékszem Vivi kicsit parázott, mert tériszonya van. Mondjuk nekem is, de engem valahogy ez nem érdekelt akkor és ott, egyáltalán nem. (Vegasban a Stratosphere-en bezzeg igen, haha, ott nem voltam bátor ennyire). Én még bevállaltam egy olyan ugrós képet is a sziklán, mondjuk ott egy kicsit remegtek a lábaim, de túléltem. :) Most pedig inkább beszéljenek a képek helyettem...

Na, ez itt a Grand Canyon

Wivi :)

Meditáció :)

Nem ugrottam le... :)

Amúgy itt egy röpke találkozás megint volt Wiviékkel, ők természetesen előbb értek oda és több idejük is volt gyönyörködni a tájban, szóval mi kicsit szívtunk ezzel a járattal... Hipp-hopp úgy elment 1 óra, hogy észre sem vettük, pedig végig kapkodtunk. Sajnos. :( Nem így terveztem ezt az egészet. Nekem ez volt a legfontosabb látnivaló, megcsodálnivaló az egész USA-ban. Éppen ezért akkor ott helyben megfogadtam a Canyonnak, hogy még visszatérek hozzá. :) Szeretnék legalább még egyszer elmenni újra oda úgy, hogy nem kell rohanni. Úgy, hogy ne az legyen a legfontosabb, hogy minél több jó kép készüljön ott, hanem, hogy ténylegesen tudjon az ember elmerülni a szépségében. Nem beszélve arról, hogy szeretnék azon a bizonyos üvegpatkón (Skywalk) is végigsétálni. Bár sokan mondták már, hogy nem nagy szám, de ez engem nem érdekel, nekem nagy szám lenne, ebben biztos vagyok. :) 
Igazából volt talán egy 5 percem arra, hogy csak úgy leüljek valahol a peremre, letegyem a gépet, és szippantsak egy-két nagyot a canyoni levegőbe, eleresszek minden rossz energiát (ha egyáltalán mostanság volt ilyen bennem) és csak úgy létezzek, minden komolyabb, nehezebb gondolat nélkül. Rövid idő az 5 perc ehhez, tudom. Ezért is kell visszajönnöm még ide...

Elmúlt 4 óra, volt talán 10 percünk, hogy visszamenjünk a parkolóba, szerettük volna meglátogatni még a toalettet is, de az már nem jött össze, mivel pózoláson volt jelenésünk a Grand Canyon Nemzeti Park feliratú táblával, és hát ott is állt egy kisebb sor, így erre is elment egy jó 8 perc.

Igen, voltunk itt.. :)

 
Így történt, hogy kb. negyed 5 előtt 1 perccel már a busz előtt toporzékoltunk, fel is jutottunk rá elég hamar, szépen kényelembe helyeztük magunkat félig-meddig még mindig méltatlankodva, hogy ilyen rövid időnk volt minderre. Alig töltöttünk fent pár percet, amikor a sofőrnéni nem jó híreket közölt velünk... A busz defektet kapott... WTF??? Ez most komoly? Először nem igazán fogtuk fel mi van, most akkor le kell-e szállni, vagy ez nem olyan nagy gond. :D Hát nyilván az volt. Leszálltuk, először szerintem azt gondoltuk, hogy 2 perc alatt kicseréli  a kereket valami Superman és mehetünk is Isten hírével vissza Vegasba a szombat esti bulinkra. De nem, ki lehet találni, nem így történt. Először csak ácsorogtunk ott mint a szerencsétlenek, aztán azt a tanácsot kaptuk, hogy bölcsebb volna bemenni a legközelebbi kis falucskába, ahol azért civilizáció is van. Jó, persze, megyünk, de hogyan, merre... Ekkor mint a filmekben, egy néni (mármint nem az filmbeillő, hogy egy néni, hanem hogy egyáltalán valaki) átvette a vezér szerepet és mi követtük őt amerre ment. Felszálltunk a pár percre lévő buszállomáson egy menetrendszerinti buszra (most hogy az direkt a lerobbant buszok "áldozatainak" lett kitalálva, vagy valami helyi busz, nem tudom). Olyan 5-10 percet utazhattunk, aztán amikor a néni meg a többiek, akik velünk voltak, leszálltak, mi is így tettünk Vivivel. Egy olyan helyre érkeztünk, ahol volt pár étterem, szálloda-féleség, pár bolt meg hasonlók. Körülnéztünk kicsit, de közben félszemünket próbáltuk az embereinken tartani. A sofőr azt mondta, hogy olyan 1, maximum másfél óra múlva jön felszedni minket. Szóval volt egy kis időnk. Sétálgattunk, bár már kezdett hűvös lenni, mivel a nap lemenőben volt. Nem igazán voltam felkészülve erre, így Vivitől kölcsönkapott kardigánt öltöttem magamra. Közben még gyönyörködtünk egy sort a Grand Canyonban, hiszen most egy másik szemszögből láthattuk. Mivel naplemente közeli állapot volt, nagyon szép megvilágításban tündöklött. 

Kezdtünk egyre nyűgösebbek lenni, féltettük az esti bulit, meg már elegünk volt a hosszú utazásból, várakozásból. Mivel már rendesen fáztunk, betértünk az egyik hotelba. Kicsit megmelegedtünk itt. Hamarosan azonban felkerekedtünk újra, nehogy elszalasszuk a buszunkat, mert időközben szem elől tévesztettük a nénikét meg a többi útitársunkat. De ekkor még hol voltunk az indulástól... Sehol. Amikor végre felfedeztünk valakit, aki a buszunkon volt (a brit táskás csávót), igyekeztünk a közelében maradni. :D Vivi valamiféle elemózsia után kutatott, nagy nehezen talált is. Akkor már abban az egy szálloda-félében maradtunk az indulásig. Tökre olyan hangulata volt mintha valami sítáborban lennénk, vagy valamiféle síüdülő lenne. :) Szerencsére egyre több sorstársunk gyűlt össze és így együtt várakoztunk. Várakoztunk, és csak várakoztunk... Eltelt 1 óra, eltelt 2 óra... És mi még mindig vártunk. Szerintem Godot is már rég odaért volna, amennyit mi vártunk. Beszélgetésbe elegyedtünk egy floridai nénivel és bácsival is, mivel ők is vártak. :D 

Vivi talán tudja mikor, nekem csak tippem van, hogy olyan 7 óra tájékán érkezett meg a busz és indulhattunk útnak. De lehet , hogy 7 után... Úgy emlékszem, hogy 5 óra volt az út hazafelé, és éjfél után értünk Vegasba... Szóval 7 után startoltunk el Bumble Bee-ből. :D Merthogy ez volt a hely, a falucska neve, ahol azt a "csodálatos" 2 és fél órát töltöttük el a nagy semmivel. Bár tisztában voltunk vele, hogy a szombat esti bulájnak nagyjából lőttek is, de azért én személy szerint örültem, hogy végre elhúzunk onnan. Jobbára csendes pihenő volt hazafelé. Talán egyszer álltunk meg, de én már  annyira hulla voltam, nem vágytam másra csak egy normális ágyra. Teljesen kikészített ez a hosszú busztúra, a plusz pár óra várakozás meg végleg betette a kaput nálam. Azt az 5 órát úgy szenvedtem végig. Aludni nem tudtam rendesen, de majd leesett a fejem. Mondtam is Vivinek, hogy én már nem tudok sehova menni, majd holnap bepótoljuk. Valamikor éjfél után, fél 1 felé értünk vissza a szállásra... Zuhany és szó szerint beestem az ágyba. A többire nem emlékszem. :)

Minden bosszúság és bonyodalom, na meg az elmaradt buli ellenére, örülök, hogy sikerült eljutnom, és még ha csak egy egészen rövid időre is, de ott lehettem a világ egyik legcsodálatosabb helyén, a Grand Canyonnál.